Az út

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis Tündér. Jó Tündér volt, varázslataival áldást és jólétet hozott a természetre. Volt egy erdeje, az ő kis világa, ahol otthon érezte magát, amiért csak ő volt felelős. Ott gondozgatta az Erdő fáit, virágait, állatait és bogarait, és nem volt boldogabb Tündér nála a világon.
De egyetlen egyszer életében szörnyű dolgot cselekedett.
Tél volt. Már hetek óta havazott, az állatok éheztek. A kis Tündér egész napja azzal telt, hogy foltokat varázsoljon a vastag hórétegbe, hogy az őzikék és nyulak legalább néhány órára csitíthassák éhségüket. Az állatok hálás szemekkel köszönték meg jóságát, és mohón majszolták a gyér füvet, mielőtt a sűrű hóesés újra ellepett volna mindent.
A Tündér boldog volt, hogy segíthetett rajtuk. Érezte ugyan, hogy varázsereje fogytán, és pihennie kellene egy darabig. De azt is tudta, hogy a segítsége nélkül az Erdő lakói el fognak pusztulni.
Állt az Erdő közepén egy hatalmas odvas fa. Ide bújt be a Tündér, összekuporodott az odu alján, és gondolataiba merült. Az Erdő gondjai erősen foglalkoztatták, és csak akkor vette észre, hogy valaki szaglászik az odu előtt, amikor egy hatalmas nedves orr már eltorlaszolta az odu kijáratát.
A kis Tündér felsikoltott félelmében. Egy Oroszlán szimatolta ki rejtekhelyét. A Tündér egy pillanat alatt átlátta a helyzetet, és tudta, ha nem tesz semmit, akkor nem menekülhet. Eszeveszett rémület hatalmasodott el rajta. Lelki szemei előtt már látta saját magát a hatalmas pofában eltűnni, és a fenevad gyomrában emésztődni. De nem! Így nem végezheti! Őrá még szükség van itt! A kis Tündér felegyenesedett, mély lélegzetet vett, összeszedte minden megmaradt varázserejét, és kimondta a varázsigét.
Az Oroszlán elbődült. Kirántotta az orrát az oduból, és hátratámolyodott. Néhány másodperc alatt a felére zsugorodott, szőre iszonyatos iramban hullott ki, míg nem maradt egyetlen szál sem a testén. Egy fél perc múlva elkezdtek visszafejlődni a lábai. Az állat tovább zsugorodott, mignem alig egy perc leforgása múlva csak egy fájdalomtól vonagló hernyó feküdt az egykor büszke Oroszlán helyén.
A Tündér kilépett az oduból. Egész testében remegett az izgalomtól, és az imént átélt halálfélelemtől. Életében most először érzett mindent elöntő haragot. Ahogy a hernyóra pillantott, felsőbbségteljesen kihúzta magát, gonosz szikra villant meg a szemében. Nem érdekelte, hogy a hernyó fájdalommal és könyörgően néz rá. Szinte önkívületbe kerülve rátaposott a védtelen kis lényre.
A következő pillantaban tudatára ébredt tettének szörnyűségére, és megrémült. Lekuporodott, és szemügyre vette a hernyót. Még élt. Az oldala azonban felhasadt, és átlátszó folyadék szivárgott a sebből. „Jaj, mit tettem...” - ismételgette a Tündér félhangon. Gonosznak érezte magát, és tudta, hogy megbocsáthatatlan bűnt követett el. És azt is érezte, hogy az iménti igével minden varázsereje elfogyott. Még csak meg sem tudta gyógyítani a szerencsétlent. Egy ideig tanácstalanul üldögélt a vonagló hernyó mellett, aztán rájött, hogy nem tud mást tenni, mint néhány megszárított gyógyfűvet kötni a sebre, és sorsára hagyni a sebesültet. Miután elkészült művével, óvatosan felemelte a hernyót, befektette a vén fa odujába, és betakarta egy marok avarral, hogy meg ne fagyjon. Egy pillanatig még ott guggolt az odu előtt, aztán felállt, és elindult hazafelé.

Teltek-múltak a napok, a hetek. Hamarosan megenyhült a zord idő, és a tavasz első jelei mutatkoztak a fákon. A kis Tündér már visszanyerte varázserejét, ismét végezhette jótékony feladatát az Erdőben. De bármennyire is örült minden egyes nyíló virágnak, bármennyire is élvezte a tavaszi levegő fűszeres illatát, a madarak vidám csiripelését, érezte, hogy valami megváltozott az életében. Minden egyes jóságos cselekedete közben eszébe ötlött a kis hernyó. Minden egyes meglocsolt virág helyén őt látta. Minden egyes gyík fürge mozdulatára a hernyó kínkeserves vonaglása jutott eszébe. És minden fa odvában a letakart avarhalmot gyanította.
Még álmában is, amikor azt hitte, hogy végre nyugta lehet a kínzó látomásoktól, megjelent a hernyó, egyre nagyobbra és hatalmasabbra duzzadt, és vádló tekintettel mutogatta a Tündérnek nedvedző, tátongó sebét. Egyre többször riadt fel ilyesfajta álmokból. Minden egyes alkalommal hevesen vert a szíve, és csurom-vizesre izzadt a teste a félelemtől.
Napközben egyre többször kalandoztak el a gondolatai. Egyre többször hanyagolta el a munkáját. Mintha átok ült volna rajta, már nem látta az Erdő szépségeit, csak a megtaposott hernyó tátongó sebhelyét. Hiába próbált meg elmenekülni, hiába próbált meg nem gondolni semmire, a képek makacsan kerengtek a szeme előtt.
Az Erdő haldokolni kezdett. A kis Tündér jótékonykodása nélkül kiszáradt a föld, a virágok hervadoztak, a méhek nem találtak nektárt, és elpusztultak. A madarak és a növényevő állatok éheztek.
Mindebből a kis Tündér csak néha-néha vett észre valamit, és ilyenkor kétségbeesetten próbálta visszafordítani a pusztulást. Itt-ott megöntözött néhány virágot, amott megszabadított egy fát az élősködőktől. Az Erdő így nyert ugyan néhány békebeli napot, de a Tündér már nem tudta teljes mértékben ellátni a feladatát, mert újra és újra elmerült vízióiban.
Egy kellemes napos reggelen a Tündér épp az Erdőben sétálgatott. Kiélvezett minden pillanatot, mert épp tiszta volt az elméje, és gondoskodni tudott az erdejéről. Egyszer csak megállt, és fülelni kezdett. Egy nagyon halk, vékony hangocska szólalt meg a testében, és figyelmeztette, hogy most már igazán meg kellene hoznia a döntést.
„Milyen döntést?”- kérdezte önmagától a Tündér, és érezte, hogy félelem kúszik fel a gyomrából először a szívéig, majd tovább a torkáig. Félelem, mert nagyon is jól tudta, milyen döntést kellett meghoznia.
Újra ellátogatott az odvas fához. Egy pillanatig állt előtte, aztán mély lélegzetet vett, és bekukkantott az oduba. Üres volt. A Tündér körülnézett, mintha még valahol megláthatná a hernyót, aztán bekúszott az oduba, lekuporodott odabent, és a térdére támasztotta az állát.
A döntés, amit meg kellett hoznia, nagy árat követelt. Egy időre el kellene hagynia az Erdőt, hogy jóvá tehesse életének leghatalmasabb bűnét. Meg kellene látogatnia az Oroszlánok Királyát. Ettől félt a legjobban. A tündérek az oroszlánok kedvenc csemegéi voltak. Egyáltalán nem biztos, hogy látogatása után még visszatérhet szeretett erdejébe.
Sírni kezdett, mert tudta, hogy nincs más választása. Könnyeivel sokáig áztatta ruháját, mígnem kimerülten elaludt.

Álmában megjelent egy tündöklő Angyal. Az angyalok a tündérekhez hasonló lények voltak, de hatalmasabbak, és sokkal többet tudtak az univerzum összefüggéseiről. A tündöklő lény rámosolygott, és letört egy darabot azok közül a sugarak közül, amik a fejét övezték. Átnyújtotta a kis Tündérnek, akit abban a pillanatban kívülről-belülről addig ismeretlen melegség öntött el.

Amikor felébredt, szemei előtt éles kép jelent meg.

Keskeny úton állt, amely felfelé vezetett, kétoldalt tüskés borkrokkal, maga előtt rögökkel és szikladarabokkal. Az út másik végén látott egy zöldellő dombot, ami mögött épp felkelőben volt a Nap.

Ez a kép erőt adott neki. Kimászott az öreg fa odvából, és útnak indult. Elbúcsúzott erdejétől, és megígérte, hogy amint elvégezte feladatát, vissza fog térni. Az Erdő a Széllel
sóhajtott, és a fákról hullani kezdtek a levelek. A kis Tündérnek elszorult a szíve, és újra sírni kezdett. Nem volt más választása.
Abban a pillanatban, amikor kilépett az Erdőből, mögötte éktelen vihar kerekedett. A fák recsegtek-ropogtak, a szél port és rögöket szakított fel a földről, levelek és letört ágak röpködtek a levegőben. A Tündér zokogott, miközben egyre távolodott szeretett erdejétől.

- - - - - - - - - - - -

Az Oroszlánok Királya tetőtől talpig végigszaglászta. Kiváncsivá tette, miért jött egy Tündér saját jószántából az országába. Mielőtt felfalta volna, tudni akarta mi járatban van.
A kis Tündérnek hevesen vert a szíve. Lenyűgözte őt az Oroszlán hatalmassága, de még inkább saját belső bátorsága, ahogyan ott állt a Király előtt.
- Mit akarsz te itt?! – ordította a rettenetes Oroszlán.
Amikor a Tündér beszélni kezdett, érezte hangja remegését.
- Hatalmas Oroszlán, az adósod vagyok... nemrégiben az egyik fiad látogatott el erdőmbe. Tél volt, éhes volt. Egy oduban talált rám, és fel akart falni, de varázserőmmel hernyóvá vátloztattam. Nem is lett volna baj, de dühömben úgy rátapostam, hogy majdnem belehalt. Rászolgáltam a büntetésedre. Fiad élete helyett az enyémet ajánlom cserébe.
Az Oroszlánok Királya fel alá járkált, és egy pillanatra sem vette le a tekintetét a Tündérről. Amikor befejezte mondandóját, a hatalmas Oroszlán is megállt, és villogó szemmel nézett az előtte álló kis lényre. Tudta, hogy nem falhatja fel, amíg ki nem egyenlítette adósságát.
- Nos, halld az ítéletem – mennydörögte. - Először is megkeresed a hernyót. Visszaváltoztatod Oroszlánná, és begyógyítod a sebeit. Ez a törlesztésed első része. Másodjára pedig visszájára fordítod gonoszságodat. Keress valamit, amivel kimutatod szeretetedet és tiszteletedet a fiam felé. Ha sikerrel jársz, feloldozlak bűnöd alól.
Az Oroszlánok Királya megemelte fejét, aztán mélyről felszakadó sóhajt eresztett ki fogai között. Hirtelen úgy tűnt, mintha nem is az Oroszlánok Királya állna a Tündér előtt, hanem egy érző, esendő állat.
– A kedvenc fiam volt. Ha nem változtattad volna át, ő lett volna az utódom. Menj, és tedd amit mondtam. Nem lenne helyes, hogy felfaljalak, ha vissza tudod adni nekem áhított kincsemet.
A kis Tündérben kimondhatatlanul mély tisztelet szakadt fel a hatalmas uralkodó iránt. Meghajtotta magát előtte, és elindult. Már egy ideje ment, amikor hirtelen örömérzés szakadt fel a szívéből. Ha elvégezte mindazt, amit az Oroszlánok Királya mondott neki, akkor szabad lesz, mint egy tavaszi pillangó, és végre visszatérhet szeretett erdejéhez.
Tudta, hogy nem vesztegethette az idejét, és azt is tudta, hogy nem eshet pánikba. Keresett magának egy lapos sziklát, és lekuporodott rá. Elmélyült szívének képeiben, elmerült egy különös benső világba, amit csak ő és rajta kívűl még néhány másik tündér ismert. Keresett a képek között, lehúnyt szemmel, erősen figyelve. Aztán megtalálta, amit keresett. A hernyó egy tisztás közepén feküdt. A Tündér azonnal tudta, merre kell vennie útját.
Hajnalodott már, mire a tisztásra ért. Minden olyan volt ott, ahogyan lelki szemei előtt látta. A tisztást itt-ott különös növények határolták, melyek virágát és gyümölcsét a kis Tündér még sohasem látta. Kiváncsian közeledett feléjük, amikor hirtelen észrevette a hernyót. Egy pillanatra elborzadt a látványtól. A hernyó oldalán még mindig ott tapadtak a megszáradt gyógynövények, melyeket a Tündér tapasztott rájuk. De a kötés alatt kékes volt a bőr, és genny szivárgott a sebből.
A Tündérnek le kellett küzdenie undorát, miközben leguggolt a hernyó mellé. Óvatosan megfogta a gennytől átitatott kötést, és letépte a sebről. Mocskos, fekete vér omlott a földre. A hernyó átható fájdalommal és félelemmel tekintett fel a Tündérre, és kínkeservesen próbált menekülni.
A Tündér elborzadva meredt művére. Amikor felocsúdott gondolataiból, felállt, és néhány lépést tett hátrafelé. Tekintetét a hernyóra szegezte, és összpontosította a figyelmét. Aztán kimondta a varázsigét.
A hernyó hirtelen megvonaglott, és növekedni kezdett. Egyre csak duzzadt, és nemsokára alakot öltött. Másodpercek alatt kinőttek a lábai és a farka. Egy fél perc múlva szőr jelent meg a testén. Még le sem telt egy perc, és egy kifejlett Oroszlán állt a Tündér előtt. A horpaszán mély, mocskos, gennyes seb tátongott.
Az Oroszlán felordított dühében, és a Tündérre vetette magát. A Tündér fel volt készülve, és egy újabb varázsigét mormolt maga elé. Alig egy másodperc elteltével gyönyörű nőstény oroszlánná változott. A hím már nem tudta ugrás közben lefékezni magát, és fogait a nőstény nyakába mélyesztette.
A nőstény szíve hevesen dobogott fájdalmában. Legszívesebben ő is felordított volna, de aztán eszébe jutott a feladat, amit el kellett végeznie. Mivel megtartotta tündéri mivoltát és varázserejét, tudta, hogy sebe nemsokára be fog gyógyulni. Most azonban az Oroszlán volt a soron. A nőstény felállt, a hím sebe fölé hajolt, és elkezde kinyalogatni belőle a mocskot. Az Oroszlán felüvöltött fájdalmában, elengedte a nőstényt, de tűrte a beavatkozást. Sokáig álltak így ketten, mintha már évek óta összetartoznának. A nőstény egy pillanatra sem hagyta abba a fekély tisztogatását, és egy idő után csillapodni kezdett az Oroszlán fájdalma. Amikor a nőstény befejezte a seb tisztogatását, a hím megkönnyebbülten rogyott le a fűbe. Hosszú idő óta most először nem érzett mindent elemésztő testi kínt.
A sebből nem látszott már más, csak egy vékony csík. A helye mindig meglátszik majd, de soha többé nem okoz már fájdalmat.
Egy ideig egymás mellett hevertek. Aztán az Oroszlán felállt, odament ez egyik különös növényhez, és bozontos fejével intett a nősténynek. A nőstény követte őt, mert tudta, hogy feladatát még nem teljesítette egészében. Az Oroszlán mancsával a növényre mutatott. A nőstény azonban értetlenül nézett rá. A Tündér viszont megértette, és egy másodperc töredéke alatt visszaváltozott eredeti alakjába. Letépett a növényről egy szép gyümölcsöt, és a kendőjébe rejtette. Az Oroszlán helyeslően morgott, és tovább lépett a következő növényhez. A kis Tündérnek hevesen dobogott a szíve, ha a mellette lépegető hatalmas oroszlánra gondolt. A lábai remegtek, de közben eszébe jutott szeretett erdeje is, és óhatatlanul elcsodálkozott. Mennyire más, mennyire idegen volt itt minden. Bejárták az egész tisztást, és minden egyes növényről tépnie kellett egy virágot vagy egy gyümölcsöt. Mire körbeértek, a kendője megtelt színesebbnél színesebb termésekkel. Összecsomózta a kendőt, és a vállára vette.
Még egyszer utoljára egymás szemébe néztek. A kis Tündér megtapogatta a vállára vett csomagot, és elmosolyodott. Mosolyától felragyogott az Oroszlán képe is, és egy pillantig némán álltak így. Aztán megszólalt a Tündér:
- Ahogyan veszek tőled, úgy adok is. Ez a szeretet rendje. Kísérje minden utadat áldás, Jóbarát.
Az Oroszlán meghajtotta bozontos fejét, és halkan felmordult. A Tündér is meghajtotta magát a hatalmas állat előtt, majd mind a ketten elfordultak, és útjukra indultak.
A kis Tündér szívében ugra-bugra öröm terjedt el. „Beteljesedett! Szabad vagyok!” Érezte, hogy mennyire könnyedek lettek léptei, és már alig várta, hogy újra otthon legyen, rég ismert fái között, kedvenc virágaival.
De minél többször gondolt a hazaútra, az Erdőre, annál többször nehezedett el újra a szíve. Nem tudta elképzelni, hogy mi vár rá. Megsokszorozta lépteit, és a félelem, hogy szeretett erdeje talán mégsem várt rá, újra és újra elöntötte lelkét. Sötét érzései váltakoztak a reménnyel, hogy talán mégis minden jóra fordul.
Két nappal később ért az erdeje közelébe. Az utóbbi napokban alig evett, és alig aludt, hogy minél hamarabb hazaérkezhessen. Most hirtelen elbizonytalanodott. Egy pillanatra megállt, és körülnézett. Köd vette körül, és alig látott néhány méternyire. Lassan botorkált tovább, és szívében újra elhatalmasodott a félelem. Közben állandóan meresztgette a szemét, hátha meglátja, mi lett szeretett erdejéből. De minél inkább erőltette a szemét, annál sűrűbb lett a köd. És bár tudta, hogy most már biztosan erdeje kellős közepén jár, mégsem látott semmi mást, csak sűrű fehérséget.
Aztán rájött, mi a baj. Mély levegőt vett, és behunyta a szemét. Elmélyült saját lelkében. Keresgélt szívében a válasz után, és átérezte a körülötte lévő Erdő erejét. Egy pillanatig nem érzett semmit. Aztán valami megérintette a lelkét. Megfagyott körülötte a levegő, félelem kúszott fel a torkán, és egész testében remegni kezdett. Egy sóhajtás szakadt fel valahonnan, és szavakat suttogott a fülébe. Szívében megfogalmazódott a Halál lehellete.
A kis Tündér felsikoltott, és felnyitotta a szemét. A köd hirtelen elszállt, és ahogy körülnézett, meglátta, hogy mi lett az Erdőből. A szélvihar után valószínűleg tűzvész is pusztított itt, mert elüszkösödött törzsek, kidőlt fák feküdtek mindenütt. A talaj még füstölgött, és az egész tájat szürke kietlenség uralta.
A kis Tündér magán kívül volt. Szívében elhatalmasodott az üresség, mintha a semmibe zuhant volna teljes mivoltában. Lecsúsztatta válláról a gyümölcsök kötegét, és a földre ejtette. Ő maga is a térdére hullott, testét néma, könny nélküli zokogás rázta. Hosszú percek teltek el így, de mintha megállt volna az idő, órák is lehettek volna.
Aztán hirtelen üvöltés szakadt fel a torkából, és betöltötte az egész elüszkösödött Erdő levegőjét. Szemeiből végre kibuggyant az első könny, és aztán még sok száz és ezer követte. Apró öklével kétségbeesetten és tehetelenül verte a fekete földet, majd a haját tépte és kínjában egészt testében megvonaglott. „Minden hiába való volt! Minden hiába!” Könnyei végigcsurogtak arcán, és a kiaszott talajra hullottak, amely mohón elnyelt minden nedvességet. A kis Tündér órákat fekhetett így zokogva, körmeivel a mocskos földet markolászva, míg végülis már nyitva sem bírta tartani a szemét, és kimerültségében nyugtalan álomba merült.
Újra megjelent az Angyal. Ezúttal meglehetősen szigorúan tekintett a kis Tündérre. De amikor megszólalt, hangja hasonló volt a hárfáéhoz, amely felerősödik és elhal a térben, mintha a szél hordozná, és vissza csak a szavak értelme marad.
„ Virágözönt és daloló madarakat vártál? Milyen rövidlátó vagy! Egyik adósságodat ugyan kiegyenlítetted, de ezáltal másikat teremtettél. Itt is törlesztened kell.. De te kishitű vagy, és azt hiszed, hogy az Erdő meghalt. Csak a felületre nézel és nem látod a dolgok gyökerét, ahol minden a kezdetét veszi.Csak a Halálra tekintesz, és szem elől veszted az Életet.”
Amikor a kis Tündér újra felnyitotta a szemét, ismét képet látott maga előtt.
Dombon állt, és visszafele tekintett egy tüskés bozóttal és éles kövekkel övezett útra. Amikor megfordult, és előrefelé tekintett, megpillantotta a felkelő Napot. Forró sugarai egy pillanatra elvakították, de aztán élvezte, ahogyan átjárja őt a meleg, és minden fagyosság kiolvad tagjaiból.
Amikor kitisztult a látása, és újra felfogta a környezetét, pillantása egy apró növénykére esett, amely azon a helyen nőtt, ahol könnyei átitatták a földet. A kis Tündér örömében felugrott, kitárta karjait az ég felé és boldogan felkacagott.
Abban a pillanatban megértette, hogy Halál nélkül nem születhet új Élet, és csak ott lehet új kezdet, ahol előtte valami a végéhez érkezett.



2006. nov.-2007.márc.