Damica és Domkó

És így szólott az orákulum:

Látom a két gyermeket
Barlang mélyén járni
Vörösre festi vágyukat
Öröm és fájdalom
Lábuk nyomdokában
Szent virágok nyílnak
Szívük bugyraiban
Tilos szerelem árad

A varázsló kilépett a barlangból, és suhintott egyet a pálcájával. A bejárat hangtalanul bezáródott mögötte. A varázsló szemügyre vette művét, és elégedett volt vele. Senki sem léphet be ide többé. Elindult lefelé az úton.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Húsz év telt el.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Damica a mező széléhez ért. Itt végződött a varázsló birodalma. Tyúklépésben végigjárta a határvonalat, hogy egyetlen millimétert se szalasszon el abból a területből, ahol még járhatott.
A mezőt szántóföld határolta. A túloldalon pedig lakott valaki, aki egyre inkább beférkőzött Damica szívébe. Délutánonként, amikor már nem kellett varázsigéket kívülről tanulnia, és volt egy kis szabad ideje vacsora előtt, mindig kijött ide, és leült a határvonalra. Tartása nyugalmat árult el, de szíve hevesen vert, és minden felröppenő madár, minden zörej a közeli erdőből fokozta izgalmát.
Egy idő után, amikor a Nap épp vörösbe készült fordulni, megjelent a szántóföld túloldalán Domkó. A fiú magas volt, arca szögletes, álla erősen előre ugrott. Fáradtan leheveredett a földre. Látszott rajta, hogy az egész napos munka a földeken teljesen kimerítette. Nyár eleje volt.
Damica halkan felnevetett, amikor meglátta Domkót. Szíve annyira vert, hogy alig bírta kivárni, amíg Domkó kipiheni magát. Halkan dúdolgatni kezdett egy dalt, de minden egyes sor után szünetet kellett tartania, mert feltört benne valami csiklandozó, örömteli érzés, amit nem akart elnyomni. Ilyenkor elmosolyodott, élvezte a fel- és lefelé szaladó, meleg érzéseket a gyomra tájékán, és szeme fekete gyémántként csillogott.
Domkó fél órát feküdt mozdulatlanul, néha már úgy tűnt, hogy mély álomba merült. Damica alig bírta kivárni a pillanatot, ami minden este akkor következett be, amikor a Nap megérintette a magányosan álló nyárfa koronáját. Domkó ekkor végre kinyitotta a szemét, és Damica irányába tekintett. Amikor meglátta a lányt, elmosolyodott, és mintha egész nap csak pihent volna, frissen felugrott fekhelyéről. Gyors léptekkel indult a lány felé, szőkésbarna, ritkás haját néha meglebbentette egy könnyű szellő.
Damica aprókat ugrott örömében, és két öklét szája előtt tartva egymáshoz veregette. Annyi minden mesélni valója volt. Olyan sokminden történt az előző nap óta, mindent, mindent meg akart osztani Domkóval. De leginkább annak örült, hogy ma megint magához szoríthatja a fiút, érezheti ahogyan együtt dobog a szívük.
Már alig választotta el őket két méter. Domkó kitárta karját, és már szinte futott Damica felé. Szinte már összeért az ajkuk, és egymásra fonták volna karjaikat....
De hirtelen... mintha falba ütköztek volna. Testüket nem választotta el két centiméter sem, de nem érezték egymás melegét, csak valami hideg, kemény falat, mintha láthatatlan üvegtábla magasodott volna kettejük között.
Első pillanatban értetlenül és ijedten néztek egymásra. Ahogyan kezükkel végigtapogatták az üvegfalat, lassan érlelődött bennük a felismerés, hogy nem érinthetik meg egymást, és eluralkodott rajtuk a kétségbeesés.
- Ez a varázsló műve! – Damicában felforrott a düh. – Ezt nem teheti velünk! Most az egyszer nem!
Sarkon fordult, és energikus léptekkel eliramodott. Domkó még egy ideig nézett utána. Kinyújtotta a karját, és érezte, hogy az üvegfal eltűnt. De a határvonalat nem merte átlépni. Félt a varázsló hatalmától. Tudta, hogy Damica aznap már nem fog visszatérni, mégis leült a határvonalra, és maga elé bámult, miközben letépkedte és elhajigálta a körülötte lévő fűszálakat.

Damica abban a pillanatban ért haza, amikor a Nap lebukott a horizont mögött. Berontott a házba, és már mély levegőt vett, hogy sérelmeit a varázsló elé tárja, amikor észrevette, hogy vendégeik vannak. Hirtelen lesütötte a szemét, mély lélegzetet vett, és meghajolt a négy impozáns női alak előtt, akik az asztal körül ültek. Csak ekkor vette észre, hogy ruhája bemocskolódott, és néhol elszakadt. Hajához kapott, és érezte, hogy a hosszú tincsek szabadon lebegtek feje körül, és a haját összetartó kapocs féloldalra csúszva lógott. Damica hátrasimította a haját, és kiegyenesedett. A négy alakot szemmel tartva a varázslóhoz fordult.
- Apám, beszélnem kell veled.
- Gyermek. Nem is akarod tudni, hogy minek köszönhetjük előkelő vendégeink látogatását?
Damica mély levegőt vett. Érezte, mint mindig, hogy nem tud ellenállni apja akaratának. Vállai ernyedten lógtak, és matt hangon megszólalt.
- Nos, igen. Tudni szeretném.
- Okos lány vagy. Hallgatsz az eszedre. A te ügyedet majd megbeszéljük, ha látogatóink távoztak. Feltéve, ha akkor még fontos lesz neked.
- Igen, apám.
- Nos, Artemízia, kérlek tudasd lányommal, milyen megtiszteltetés éri házunkat.
A legmagasabb női alak enyhe bólintással felemelkedett. Magas, fenséges alakja szinte a mennyezetig ért, és amikor megszólalt, hangja búgó gerléhez hasonlított:
- Damica, kérlek járulj elém - a lány engedelmeskedett, gyomrában vegyes érzelmek kavarogtak. – Nos, kedves gyermek, azért jöttünk ma el hozzád, hogy örömmel hírül adjuk a tanácsban előterjesztett akaratunkat és meghozott döntésünket.
Artemízia kiterjesztette karját, és egy pillanatig úgy állt ott, mint egy hatalmas fehér madár. Aztán Damica vállára helyezte kezét.
- Énetha Istennő papnői a tegnapi ünnepélyes tanács keretében téged választottak meg körünk új tagjává. Ez számodra nagy megtiszteltetés, az ország háromszázötven jelentkezőjéből rád esett a választásunk. Három nap múlva megkezdődnek a beavatási szertartások. Mostantól úgy kell alakítanod az életedet, hogy méltó légy Énetha Istennő szolgálatára.
Artemízia elhallgatott, és lágy mosollyal nézett a lányra. Damica körül megfordult a világ. Két héttel ezelőtt még nem lett volna nagyobb boldogság számára, mint az Istennő szolgálatába lépni. Hónapokon át készült a megmérettető vizsgára, és mennyire örült, amikor érezte, hogy jól sikerült.
De most...? Két hete ismerte meg Domkót. A vizsga másnapján történt. Damica felszabadultan járt-kelt a varázsló birodalmában, és mivel aznap nem kellett tanulnia, olyan helyekre is elvetődött, ahol addig még nem járt. Így jutott el a szántóföldhöz. Jókedvűen letelepedett egy fűzfa alá, és elnézegette, ahogyan a szántóvetők dolgoztak. Az eke elé fogott lovak engedelmesen lépdeltek, és egymás után rótták a barázdákat. Damica letépett néhány szál füvet, aztán eldobta. Halkan nevetett, amikor észrevette, hogy az egyik ló megbokrosodott, és megpróbált elszabadulni. Talán egy darázs csípte meg, ezt nem lehetett olyan messziről kivenni. A szántóvetők hangos kiabálással próbálták a lovat megfékezni, de az egyre inkább ágaskodott és nyihogott fájdalmában. Damica ekkor észrevett egy fiatal férfit. Magas volt, világosbarna ritkás hajjal, és előreugró állal. A lány a szeme fölé emelte a kezét, hogy jobban megnézhesse magának a fiút. Mintha valami mágnes húzta volna, felemelkedett, és néhány lépést tett a szántóföld szélén. A fiatal férfi most határozott léptekkel a lóhoz lépett, és megfogta a kantárszárat. A többiek elhallgattak, és nézték, amit csinál. A fiú pedig az ágaskodó ló mellé állt, és ameddig csak elért a kezével, simogatni kezdte az állat szügyét. A ló lassan megnyugodott, és visszaereszkedett négy lábra.
A fiatal férfi még simogatta egy ideig az állat nyakát, aztán elindult vissza a munkájához. Megtörölte a homlokát, és közben felpillantott, pontosan oda, ahol Damica állt. Ugyanúgy a szeme elé emelte a kezét, mint a lány, és egy pillanatig úgy álltak ott, mint egymás tükörképei. Aztán a lány elnevette magát, és a férfi viszonozta örömteli kacaját.


És most itt a hír, hogy papnővé kell lennie. A templomból sohasem jöhetne ki, még annyi szabadsága sem lenne, mint most. Az istennőnek tett fogadalom szerint férfiakat is csak különleges szertartások keretében lehetett fogadni. Soha többé nem látná viszont Domkót.
A látogatók hamarosan elbúcsúztak, és arra magyarázták Damica döbbent arckifejezését, és üveges tekintetét, hogy szegény pára még nem tudja felfogni szerencséjét.


Domkó éjfélig üldögélt a fűben. Sokmindenen gondolkozott, de leginkább Damicán, és azon a tűzforró érzésen, ami már lassan két hete elkisérte. Két héttel azelőtt épp telihold napja volt, és az állatok idegesek voltak. Később kiderült, hogy vihar is készülődött. Még most is emlékszik arra a pillanatra, amikor meglátta a lobogó fehér ruhás lányt fent a mező szélén. Tudta, hogy tiltott területen állt a lány, ott kezdődött annak a hóbortos varázslónak a birodalma. A faluból még senki sem merészkedett arra. Az járta, hogy aki arra tévedt, mind borzalmas körülmények között halt meg.
Domkó felállt, és elindult hazafelé. Szíve táján nehézséget érzett. Talán sohasem lehet majd övé a lány. A varázsló betegesen odafigyelt arra, hogy mi történik az országában. Elhatározta, hogy beszél a szüleivel a dologról. Már hajnalodott, amikor hazaért, és erős szél fújt. A háta mögött a távolban villámok csapkodtak, a varázsló birodalmában vihar tombolt.
Felébresztette szüleit.
- Édesanyám! Édesapám! Beszélnem kell magukkal.
- Nahát, Domkó, nagyon fontos dolog lehet, ha fel kell ébresztened minket. No, hát vágjál bele.
- Két hete megismertem egy lányt.
- No, ez jó hír fiam. Aztán, kedvedre való-e? – kérdezte az apja.
- Jaj, kedves szüleim, a legszebb lány a világon, kedvemre való, amolyan tüzes kis boszorka... De van egy kis bökkenő... Lakhelye a varázsló birodalmához tarozik.
A két idős szüle hirtelen egymásba kapaszkodott, és rémülten néztek fiukra.
- Az már baj, fiam – mondta az apja szomorúan. – Biztos valami furmányos ármánnyal főzött meg téged is.
- Azt nem hinném. Olyan tiszta öröm van a szemében, ha meglát.... azt nem lehet tettetni.
- Aztán mondjad csak, te mit érzel iránta? – kérdezte az anyja.
- Ha meglátom, forróság önt el. A gyomrom ugrál fel meg le, a szívem az örömtől hevesebben kezd dobogni és minden ízemben remegek.
Az asszony a férjére nézett, és elmosolyodott. A férj bólintott, és sóhajtott.
- Ha így áll a dolog, akkor menj, és legyetek egymáséi. Hallgass mindig arra, amit a szíved diktál, fiam. Akkor nem lesz semmi baj. Látod, mi is ezt tettük, pedig nehéz volt. De nem bántuk meg – az apa átkarolta feleségét, és egy csókot nyomott az arcára.
A fiú megkönnyebbülten felsóhajtott, megköszönte szüleinek jóságukat, és elhagyta a szobát. Kiment a tornácra, és kinyújtóztatta a tagjait. Egy ideig szótlanul állt a hűvös nyári hajnalban.
- Fiam – meglepetten megfordult. Anyja állt mögötte. – Ha bármi kételyed van, eredj a vörös sziklához. A hagyomány szerint a sziklában barlang van elrejtve, de kapuja csak azoknak nyílik meg, akik igazán szeretnek. Egy ősi varázs ül rajta, ami erősebb, mint a varázsló hatalma. Eredj, és bizonyosodj meg.
Az anya megfordult, és visszament a házba. A fiú még sokáig nézett utána. Aztán megfordult, és nekiiramodott. Ki a faluból, át a szántón, fel egészen a mezőig. Nem bánta, hogy az eső átáztatta ruháit, nem bánta, hogy a fák veszedelmesen hajladoztak a szélben, csak rohant.


- Nos, gyermek, mit szólsz ehhez a hatalmas kitüntetéshez?
Damica összerezzent a varázsló szavaira, és felnézett.
- Mit tettél.... – suttogta.
A varázsló összevont szemekkel nézett rá.
- Miről beszélsz, te balga?! – ordított a lányára. – Nézzem tétlenül, hogyan teszed tönkre az életedet egy parasztért?!
- Nem paraszt! Te nem is ismered! Hogy lehetsz ilyen hideg?! Mintha nem is az apám lennél! Nem látod, hogy szenvedek? Nem látod, hogy szeretem?!?
- De. Azt látom – a varázsló higgadtan megfordult, és felemelte íróasztaláról a pálcáját. – De ezen segíthetünk.
Damica felordított. Mint egy vadállat, aki az életéért küzd, az ajtó felé vetette magát. A varázsló csak egy könnyű mozdulatot tett a pálcájával, és Damica megdermedt futtában.
- Nem mész te sehova sem, kicsim. Ülj csak le ide szépen, és légy jó kislány – egész idő alatt a lány irányába szegezte a pálcáját, aki, mint egy hipnotizált nyúl, engedelmeskedett. Csak a szemében villogott harag és fájdalom.
- És most... – újabb legyintés következett a pálcával. – Már meg is szabadultál minden fájdalmadtól, és a butaságaidtól is...
Damica felegyenesedett. Szeméből eltűnt a harag, eltűnt a fájdalom, csak üresen bámult maga elé. Elindult a szobája felé. Mielőtt az ajtó elé ért volna, megfordult, és a varázslóra nézett.
- Jó éjszakát, édesapám.
A varázsló összevonta a szemöldökét, és fürkészően figyelte lányát, amíg el nem tűnt hálószobája ajtaja mögött. Aztán leroskadt egy székre, és visszahelyezte pálcáját az íróasztalra. Egy ideig mozdulatlanul ült ott, és a falióra ketyegését hallgatta. Amikor azonban elütötte az éjfélt, felállt, és nekikészülődött, hogy ő is lefeküdjön.
Ekkor hirtelen zörejre lett figyelmes. Damica szobájából jött. Odament az ajtóhoz és lenyomta a kilincset. Erős légáramlat taszította fel az ajtót. A varázsló abban a pillanatban már tudta, hogy lánya szobája üres. Az ablak nyitva volt, a függönyök vadul csapkodtak.
A varázsló éktelen haragra gerjedt.
- Átkozott! Többé nem vagy a lányom! De másé se legyél, inkább halj meg!
Az ég felé emelte kezeit. Ujjai karmokká görbültek, és szikrák csapkodtak ujjbegyeiből. Odakint hihetetlen sebességgel csapódtak egymáshoz a sűrű felhők, és villámokat szórtak magukból. A vihar másodpercek alatt az egész birodalomra kiterjedt, fákat döntött ki, házakat tépázott meg. A varázsló hosszú ideig állt ott, és gyűlöletét, keserűségét a viharba zúdította. Aztán félájultan a padlóra zuhant, testét száraz zokogás rázta. Percek múlva, hosszú idő után elöször kibuggyant szeméből egy könnycsepp.

Damica már jó ideje rohant. Nem tudta, merre, azt sem, hogy mi vár rá ezután, csak azt tudta, hogy rohannia kell. Eleinte észre sem vette, hogy ruhája az égszakadástól átázik, haja csimbókokban lóg. A villámok csapkodását is csak akkor észlelte először, amikor a közvetlen közelében dőlt ki egy fa. Felsikoltott, átugrott a fa törzsén, és rohant tovább. Tudta, hogy a varázsló küldte utána a vihart, érezte fájdalmát és tehetetlenségét, de most nem cselekedhetett másként. Most az egyszer nem.
Egy idő után lelassította lépteit. Gondalatai lassan kitisztultak, és eddig ismeretlen erőt érzett magában. Lassan érlelődött benne egy elhatározás. Hirtelen nyugalom szállta meg, és lassan gyalogolt tovább, egyenes felsőtesttel, emelt fővel, tekintetével a távolba kapaszkodva.
Hajnalodott már, amikor egy hatalmas sziklához ért. Egy pillanatra megállt, és figyelmét a kövekre terelte. A szikla vöröses színben úszott, és Damica egy pillanatig nem tudta eldönteni, hogy a felkelő Nap fénye festi-e meg a köveket vagy valóban ilyenek. Leült a szikla tövébe, és érezte, mennyire elfáradt. A felkelő Nap fénye egyre melegebben simogatta arcát, szárítgatta lucskos ruháját és haját. Damica érezte, hogy izmaiból kiolvad az erő, szemhéjai lezáródnak, és néhány pillanat múlva már sűllyedt a mély, meleg sötétségbe, ami hivogatóan húzta maga felé.


Valaki gyengéden megfogta a vállát. Simogatta az arcát. Nyakát.
Damica lassan kinyitotta a szemét. Néhány pillanatig nem tudta, hogy hol van, szemei fókusz nélkül kutatták a tájat. Csak nagyon lassan tértek vissza tudatába az éjszaka eseményei. A Nap már magasan járt, dél felé járhatott az idő. Damica újra behúnyta a szemét, és két szemöldöke között megjelent egy fájdalmas ránc.
Aztán megint érezte az érintést. Valaki megfogta a kezét. Damica felsóhajtott.
- Domkó...
- Itt vagyok, szerelmem.
Damica szemei felpattantak, és hirtelen teljesen éber volt. Maga előtt látta a férfi arcát, akit mindenkinél jobban szeretett, és bár lelkében nyomot hagyott a fájdalom, mégis ujjongott örömében. A férfi nyaka köré fonta a karját, és magához szorította. Szívében és gyomra tájékán kavarogtak az érzések, forróság öntötte el, és egy pillanatra minden mást elfelejtett. Átadta magát ennek az érzésnek, és rövid időre felolvadt benne.
Domkó megtartotta őt átölelve, érezte a lány minden egyes szívdobbanását, érezte félelmét és fájdalmát is.
Damica egy idő után kibontakozott Domkó öleléséből, tenyerével kitörölte szeméből a könnyeket, és a fiúra nézett.
- Mondanom kell neked valamit – kezdte.
- Mi történt, kedvesem?
Damica elmondta az előző esti eseményeket. Domkó arca elsápadt a hírtől. Megragadta a lány kezét, de nem jöttek szavak a szájára. Valahol legbelül benne is megmozdult a fájdalom, először csak halványan körvonalazódott, majd, amikor egyre inkább tudatosodott benne, mit jelentenek Damica szavai, felerősödött benne, míg elviselhetetlenné nem váltak.
Hirtelen átváltott az érzés hitetlenségbe. A lány szemébe nézett, mélyen, mintha onnan akarná kiolvasni, igazat mondott-e. De nem látott mást, mint fájdalmat, ugyanazt a fájdalmat, amit az imént saját testében is érzett.
- Nincsen semmilyen más mód...? – kérdezte halkan, de maga is tudta a választ.
Damica megingatta a fejét. Aztán, mintha eszébe jutott volna valami, odatérdelt a fiú elé, két kezébe vette az arcát, és mélyen a szemébe nézett.
- De mégis van egy út. Ebben biztos vagyok. A mi szerelmünknek be kell teljesülnie. Érzem, hogy így helyes, mert a szívem beszél hozzám.
Domkó hitetlenkedve nézett rá.
- Miről beszélsz..., nem értelek...
- Holnapután papnővé szentelnek. Eddigi életem vágya teljesül ezzel. De ma még nem vagyok az. Ma még a tied vagyok, és a tiéd is leszek – Damica újra érezte magában feltörni azt az erőt, amit az éjjel érzett, amikor elhatározása megszületett.
Domkó tágra nyílt szemmel figyelte a lányt. Agyában megmozdult a sejtés, de maga sem merte elhinni, hogy a lány arról beszél, amiről ő már régóta álmodott. Megrázkódott, karja libabőrös lett, és megint a lányra nézett.
- Damica... neked érintetlenül kell az Istennő elé járulnod... nem dobhatod magadtól el azt, ami a hivatásod legfontosabbika!
- Nem tudom elhinni, hogy ilyen hatalmas szenvedésen kellene átmennie annak, aki papnő akar lenni – a fiúra pillantott, szemében tűz égett. – Ha nem teszem meg, a lelkem hal meg, és az Istennőt nem tudom többé szolgálni! Az egyetlen, amit csak remélhetek, hogy Énetha meg fog bocsátani nekem. De ebben egyáltalán nem vagyok biztos.
Domkó mondani akart valamit, de ekkor hatalmas robaj hallatszott mögöttük. Damica felsikoltott. Rémülettől kerekre tágult szemekkel figyelték, hogy mi történik körülöttük.
A vörös szikla megrepedt. Egy hatalmas hasadék keletkezett rajta, ami egyre tágabbá és tágabbá vált. Mintha a szikla eleven húsból állt volna, pulzált, a robaj pedig mély hörgésre emlékeztetett.
Damica Domkóhoz simult, és arcát a férfi ingébe temette. Reszketett a félelemtől. Domkó megigézve figyelte a természeti csodát, lenyűgözte őt a vörös kövek életszerű elevensége, és érezte, ahogy feltör benne a vágy, hogy a szikla elnyelje őt, és megismerhesse legbelsőbb bugyrainak titkait.
A robaj egy idő után elhalt. A két gyermek egy ideig még ott állt mozdulatlanul. Ereikben lassan olvadt fel újra a vér, tagjaikba visszatért az élet. Domkó ocsúdott fel először.
- A barlang... – suttogta.
Damica felnézett, és ő is meglátta a vörös sziklában tátongó nyílást. Első pillanatban ijedten tekintett Domkóra, de amikor meglátta a fiú arcán bujkáló mosolyt, feloldódott benne is az ijedelem. A fiú megfogta a kezét.
- Gyere, ne félj.
Felálltak, és elindultak a barlang bejáratához. Közben újra és újra egymásra néztek, egymás szemében bizonyosságot, biztonságot keresve. A napfényt a hátuk mögött hagyták, amikor beléptek, és sejtelmes fénybe burkolózott körülöttük a világ.
Egyre mélyebben hatoltak be a barlangba.


---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Damica ébredt fel elsőként. Lassan nyitotta ki szemét, és körülnézett. Vörös fényben úszott minden. Az oldalára fordult, és Domkóra pillantott, aki édesdeden aludt még mellette. A lány elmosolyodott, és különös melegség öntötte el testét-lelkét. Hatalmas nyugalom uralkodott el rajta, mint amikor fáradozásai után célhoz ér az ember.
Felült, és mosolyogva szögezte le, hogy a haja teljesen összecsomósodott. Boldogan felsóhajtott. Könnyűnek érezte magát. Felállt, és felöltötte magára ruháját. Csak most vette észre, mennyire sáros és cafatos. De nem bánta. Amikor elkészült, lehajolt Domkóhoz, és egy hosszú, forró csókot nyomott a homlokára.
- Isten veled, szerelmem.
Domkó felnyögött álmában, és a másik oldalára fordult. A nő még nézte egy ideig a férfit, aztán nehéz sóhajjal felállt, és elindult a barlang kijárata felé.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Már reggel óta térdelt Énetha Istennő gigantikus szobra előtt. Szemét lehúnyta, ajkai alig észrevehetően mozogtak. Nem érzett sem éhséget, sem fáradtságot. Szíve legmélyén csak egyetlen kívánsága volt: mindenek ellenére megállni a helyét, mint papnő. Damica minden porcikája az odaadásról tanuskodott, szinte eggyé olvadt a homokszínű kőpadlóval.
Amikor már nyolcadik órája térdelt így, - bárki más már régen feladta volna, mert térdei sajogtak, és zsibbadt végtagjaiból kiszállt az erő – hirtelen zajra lett figyelmes. Felpillantott, és döbbent arccal meredt az Istennő szobrára.
A szobor megmozdult. Először csak egy mosoly volt észrevehető ajkai sarkában. Aztán lassanként megelevenedett az Istennő teste is. Ahogyan ültéből felemelkedett, mintha zsugorodott volna, és néhány perc múlva nem volt sokkal nagyobb, mint Damica, aki lenyűgözve meredt a csodára.
Énetha odalépett a lányhoz.
- Kelj fel, gyermek – hangja különösen lágyan csengett.
Damica felállt, de nem mert az Istennőre nézni. Valahol legbelül el sem hitte, ami történik vele. Úgy gondolta, biztosan elaludt imádkozás közben, és most csak álmodja az egészet.
- Amit látsz, valóság. Hosszú ideje várok erre a pillanatra. Régóta nem éreztem embert érdemesnek arra, hogy megjelenjek neki – szünetet tartott, és a lányra pillantott. Egy ideig mélyrehatóan tanulmányozta az arcát, aztán folytatta. – Rengeteg papnő szolgál nekem. Szinte túl sokan, ha engem kérdezel. Egymást túllicitálva igyekeznek kegyeimet elnyerni. Ki a legerényesebb? Ki a legirgalmasabb? Ha egy istennő ezer éveket néz le a Földre, akkor már nem érdekes a verseny. Biztosra veheted, hogy minden papnőm szűz volt, amikor felszenelték őket. De mára már... és mit is számít! Nem zavar, ha jól érzik magukat. Csak az zavar, hogy nem vallják be maguknak sem. Titkolják. Azt hiszik, bűn. Némelyik még gyilkol is, csak azért, mert azt hiszi, nekem az érintetlenség látszata kell.
Damica úgy nézett Énetha Istennőre, mintha épp most bizonyították volna be neki, hogy a világot nem egy hatalmas teknősbéka hordja a hátán. Énetha folytatta.
- Meglepődtél? Nem csodálom. A kicsinyes emberi ész nem éri fel az istenek örökkévalóságát. De nem azért jöttem ide, hogy prédikáljak neked – Énetha két kezébe vette Damica arcát, és elmosolyodott. A lányt átitatta egyfajta égető tűz, szinte elviselhetetlen és mégis gyönyörrel telt érzés – Azért jöttem, hogy elmondjam neked, mit tartogat számodra a jövő. Gyere, ülj ide mellém.
Miután elhelyezkedtek a templom oltárához vezető lépcsőn, Damica lassan oldódni kezdett hipnotizált döbbenetéből. Énetha folytatta.
- Papnőim közül te vagy a második, aki engedett a szív parancsának. Pontosan tudtad, hogy végzetes következményei is lehetnek. De valaki már meglőzött, kedves. Emberi mércével mérve úgy húsz évvel ezelőtt lehetett... Édesanyádat kilenc hónapig rejtettem el a kiváncsiskodó papnők szeme elől. Köztük járt, de nem vették észre, hogy áldásos állapotban van. Szerettem ezt a játékot. Amikor eljött az idő, ikreket hozott világra. Egy fiút és egy lányt. Őrjöngött, mert tudta, hogy nem tarthat meg titeket. Te a varázslóhoz kerültél, bátyádat pedig a faluban egy gyermektelen házaspárhoz adták.
Damica körül megfordult a világ. Lélegzete felgyorsult, szinte már zihálóvá vált. Minden ízében remegett, de egyetlen hang sem hagyta el a torkát. Az istennő elmosolyodott.
- Nos... ezen már nem lehet változtatni. De van egy ajándékom számodra. Mától fogva legyen a neved: Korámura – aki a szívére hallgat. Befolyásosabb leszel bárki másnál, ezt megígérem neked. De a válladon örökre ott marad a vérfertőzés terhe. Viseld méltósággal. Egy istennő életében apró-cseprő szilánkok ezek. Benned mindig ott lesz legbelül, amit ígértem. Csak lépj az útra, és menj.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Tiszta, csillagokkal borított éjszaka volt. A lány átfagyva ébredt az üres templom kőpadlóján. Énetha Istennő hatalmas szobra méltóságteljesen magasodott föléje. Lassan felegyenesedett, és megdörzsölte a homlokát. Álom lett volna csupán?
Az ajtó kinyílt, és három papnő lépett be rajta. Az egyik Artemízia volt. Kezükben mosdótálat, illatos olajat, lágyan suhogó ruhát és bőrből készült sarut tartottak.
- Készülj, Korámura. A szertartás nemsokára elkezdődik.
A lány kerekre nyílt szemmel bámult a papnőre, aki félrehajtott fejjel tekintett rá, és sokatmondóan mosolygott.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------


Domkó órák hosszat bolyongott. Erdőket járt be, tócsákon, lápos területeken lábalt át. Mindenütt elveszett párját kereste. Csak jó idő múltával tudatosodott benne, hogy nem a természet lágy ölén kell utána kutatnia, hanem az istennő templomának hideg falai mögött.
Amikor a templom kapuja elé ért, egy pillanatra lenyűgözte a hatalmas épület profán egyszerűsége, a vaskos falak méltóságteljes masszívsága. De szívében hamarosan feltört a fájdalom és a keserűség, amikor tudatosodott benne, hogy ezek a falak rejtik el legkedvesebb kincsét. A barlangban megtapasztaltak után már nem létezett Domkó számára más, csak a gyönyörűség, amit újra és újra át akart élni, amíg úgy nem érezte, hogy eleget kapott belőle.
Nekidőlt a templom vaskos kapujának, homlokát a hűvös vashoz szorította. Érezte a gyomrából feltörő kínt, és ökölbe szorította a kezét. Elkezdte verni a kaput. Egyszer, kétszer, háromszor... egyre erősebben, egyre gyorsabban döngette. Testét száraz zokogás rázta, fejét a kapuhoz dörzsölte, és teljesen átadta magát a fájdalomnak.
Hirtelen szemmagasságban kinyílt egy kis ablak. Egy öreg asszony arca jelent meg mögötte, aki félig-meddig ijedten, félig-meddig bosszúsan tekintett a férfire.
- Mit akar? – kérdezte.
Domkó mintha delíriumból ocsúdott volna fel, értetlenül pillantott az öreg hölgy arcába. Egy pillanatra összerezzent, mert lelki szemei előtt csak a lány képe volt, és az asszony arca groteszk módon másolódott rá. Mintha a lányt látta volna hatvan év múlva.
- Damica?
- Nincs ilyen nevű papnőnk. És még ha lenne is, bizonyára nem azért lett papnő, hogy férfiak látogatását fogadja.
Domkóban csak most vált világossá, hogy egy idegen nő áll előtte. De még mielőtt egy szót is szólhatott volna, az öreg hölgy arca eltűnt, és a kis ablak egy csattanással bezáródott. Domkó ismét egyedül állt a kapu előtt. Hirtelen csüggedés vett erőt rajta, és rettenetesen üresnek érezte magát. Felpillantott az előtte tornyosuló masszív templomra, és egy pillanatra úgy érezte, mintha az épület gúnyos némasággal szemlélné. Felsóhajtott, és leült a kapu tövébe. Érezte, ahogy tagjait elhagyja az erő, karjai ernyedten csüggtek teste mellett, lábai terpeszben szétvetve hevertek a porban.
Talán egy fél óra telt el, talán egy nap is, miközben egyre erősebben érezte az űrt, ami lassacskán kitöltötte egész énjét. Amikor úgy érezte, minden, amiben hitt és minden ami érték volt számára, egy csapásra megszűnt, pánik vett erőt rajta. Valamit tennie kellett, hogy ne érezze ezt az ürességet. Ha Damica nem lehetett soha többé az övé, akkor máshol kell keresnie a beteljesedést.
Felugrott, és leporolta ruháját. Aztán elindult vissza a falujába.

Alig telt bele néhány hónap, megházasodott. A falu legszebb lányát vette el. Bármelyik fiú ölt volna a kegyeiért, de a lány Domkót választotta. Talán a fiú komolysága tetszett meg neki, talán a hallgatagsága. Ki tudja.
Domkó mindent megtett, hogy a lány jól érezze magát vele, de szíve legmélyén újra és újra felidézte a barlang eseményeit, Akaratlanul is összehasonlításokat tett.
A lány nemsokára megérezte, hogy valami nincs rendben, és néha, ha már lefeküdtek, és eloltották a mécsest, párnáját hangtalanul áztatta könnyeivel. Egy idő után kérdőre is vonta férjét, sírt, rimánkodott. De a férfi csak hallgatott. A gyermekáldás pedig csak váratott magára.


Egy év múltán levelet kapott. A templomból jött. Domkó izgatottan szakította fel a pecsétet, és mohón olvasni kezdte a sorokat. Egy pillanat múlva elsápadt, egész testében remegni kezdett, és kezéből kihullott a papiros.
Felesége épp ebben a pillanatban lépett a szobába, és egy pillanatig döbbenten nézett férjére. Aztán megpillantotta a földön fekvő levelet, odalépett, felemelte és olvasni kezdte.

Drága Fiam,

Elérkezettnek látom az időt, hogy beavassalak a titokba. Damica nem csak a szerelmed volt, de egyben az ikertestvéred is, ezért meg kell értened, hogy nem lehettetek annak idején örökre egymáséi. De együttléteteknek tanúbizonysága van. Ikrei születtek tőled. Bármennyire is fáj neki, nem tarthatja meg őket. Ezért kérlek Téged, vedd magadhoz a két kicsit. Legalább az apjuk maradjon meg nekik..
Légy áldott, Fiam..

Édesanyád

u.i.: Ha nem hiszel ezeknek a soroknak, kérdezd meg azokat az embereket, akiket eddig a szüleidnek tartottál...


Az asszonyon hihetetlen nyugalom uralkodott el.
- Hát ezért... – mondta halkan. Szeme elhomályosult, és különösen kezdett csillogni. Homlokán a fájdalom ránca jelent meg. – És én még azt hittem, hogy az én hibám...
Egy ideig szótlanul állt ott, kezében forgatta a papirost, látszott rajta, épp azt mérlegeli, milyen megoldást válasszon. Aztán felsóhajtott. Mély, fájdalmas, beletörődő sóhajtás volt.
Odalépett férjéhez, és átölelte. Domkó még mindig úgy állt ott, mint aki sóbálvánnyá változott, de feleségének közelsége, érintése lassan felolvasztotta benne a dermedt sokkot, amit az imént átélt. Egy idő múlva az ő karja is megmozdult, és viszonozta felesége ölelését. Sokáig álltak ott így, és mindketten érezték, ahogy a fagyott levegő megenyhül, szívükbe visszatér az élet, és melegség tölti el bensőjüket.
Amikor az asszony kibontakozott ölelésükből, egymás szemébe néztek. Domkó úgy érezte, mintha most először látná ezt a nőt, és csodálkozott, eddig miért nem vette észre, hogy az asszony szemei csillognak, mint két fekete gyémánt, és haja lágy zuhatagként omlik a vállára.
- Most mit tegyünk? – kérdezte feleségétől.
Az asszony széttárta a karját. Aztán komolyan férje szemébe nézett.
- Mit tehetnénk mást? A gyerekeidnek apára van szükségük. Ha már így történt, vállalnod kell a következményeket.
Az asszony elhagyta a szobát. Még mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, visszafordult, és újra férjére nézett.
- Ha tudtam volna annak idején, hogy mi vár rám, nem mentem volna hozzád. Most már késő. Ha már így döntöttem, ám legyen... Még ma hozd el őket.


2006 okt.-nov.