A nőt!

- Feleim, csináljatok valamit!
- Pontosan mire gondolsz, felség?
- Na, tudjátok csak ti, csináljátok.
A King végignyúlt a pamlagon, szájába vérszínű szőlőszemet hajított. Felpillantott az aranystukkós mennyezetre és megelégedetten sóhajtott. „Micsoda lángész vagyok is én!” kiáltotta némán önmagában, és lehúnyta a szemét.
Zene hangzott fel a háttérből. A King összevonta szemöldökét, és felpillantott.
- Mi az istennyilát balfékeskedtek ti ott!?
- Urunk és parancsolónk, csak úgy gondoltuk...
- Gondolni kevés, tudni kell... – vágott közbe a King félhangon és olyan arcot vágott, mint egy nyúzottképű angol lakáj.
- Igen, igenis, felség – szólt a szolga kétségbeesetten, amikor a King elmenesztő mozdulatot tett a kezével.
- A nőt! – motyogta a felséges úr unottan. A szolga megkönnyebbültnek látszott és hajlongva elsietett.
Alig telt el egy perc, behozták: A nőt. A nőt fura képződmény volt. Első pillantásra úgy nézett ki, mint egy bearanyozott mosdóállvány. De minél inkább figyelte az ember, annál kevésbé hasonlított önmagára. Az álványon néhány lyuk díszelgett, rendeltetésük ismeretlennek tűnt. A tálcából néhány csáp növekedett kifelé, egyre inkább vaskos liánokra emlékeztettek.
A King félárbócra eresztette szemét, és intett, hogy A nőt jöjjön közelebb. És A nőt jött. A bearanyozott állvány hihetetlen puhasággal siklott a King felé, majd mintha a tenger hullámát utánozná, átbukott a fekvő uralkodón, és teljesen beborította aranyporral. A szolgák kétségbeesett arccal álltak a pamlag körül, egyikük-másikuk az ajtó felé pillogott. De a King nem kegyelmezett, nem menesztette el őket.
A nőt közben már bugyborgott. Ráolvadt a King nadrágjára, és leolvasztotta hímtagjáról a ruhadarabokat. Aztán, mint egy puhatestű csúszómászó, körbesiklott az uralkodó falloszán, szétterpesztette a kis nyílást rajta, belebucskázott és beleolvadt, lecsusszant a húgycsövön, egészen az uralkodó prosztatájáig. Ott felduzzadt, és marcingolni kezde a marcipánszív alakú szervet. A King nyögött a kéjtől, de arca továbbra is unott, felsőbbségteljes maradt.
A szolgák a cipőjük orrát nézegették.
A nőt nem nyugodott. Tovább siklott, vonaglott a felséges úr nemi szervében, elkapta a következő nyílást, ami a herékhez vezetett. Belebújt, meghempergett az ondómaradványokban, amik legutóbbról maradtak itt, és kúszott tovább. Időközben már osztódott is, több irányban folytatta útját. Kitöltötte a húgyhólyagot, puha, aranyló testével nekifeszült a falaknak, hogy a King most végre enyhén összeszorítsa a száját, mint akinek már nagyon kell...
A herék felé vette útját. Mielőtt beléjük mart volna, egy pillanatra megállt, és hatásszünetet tartott. A King arcán feszült csend jelent meg. A nőt élvezte a csendet, csak kuporgott, vihogott magában.
A szolgák arcán végiggurult az első izzadságcsepp. Vagy kínos könny.
A nőt olyan sokáig várt, kitartott vigyorogva, hogy az uralkodó már kezdett aggódni. De aztán kimeresztette karmait, és élesen a herékbe merítette. A King felvonított. Végre, gondolta A nőt. Markolászta, gyűrögette, tépdeste hegyes kis fogaival csócsálta a keményre riadt heréket. Miután két jókora üreget vájt bennük, a fejére húzta mindkét herét sapkának.
A King haldoklott, arcán üdvözült mosoly ült.
A szolgák ájultan feküdtek szanaszét.
A nőt pedig peckesen kisétált a felséges uralkodó hímvesszőjéből, két fején úriasan viselve a here-turbánokat. Szétnézett, elégtétellel nyugtázta és egy adatlapra regisztrálta a tényeket, majd szétvetett lábakkal, ondótól csöpögve-szörcsögve elhagyta a tróntermet.