Peló és Naga

Tél volt, hideg, nyirkos, ocsmonda tél. Az utcán senki sem járt, csak elvétve lehetett néhány szürke járókelőt látni a ködben. Mindenütt csönd. Mindenütt fagy.
Meghalt a Város. Meghaltak az utcák, a fák, a házak, a terek.Meghalt az utca is, ahol Naga és Peló lakott. Még a kócos kóborkutya sem járkált az ablakok alatt alamizsnáért nyüszítve.
Ebben a furcsa magányban, ebben a kietlen homályban hirtelen megcsendült valami. Gyermeki kacagás. Igen, hirtelen visszhangos lett az utca, vidám, csilingelő nevetés töltötte be a levegőt. Aztán kis cipők csattogása, gyermeki lábak ficánkolása... és megjelent végre ő. Igen, ő volt az, Naga, a kislány. Kiváncsi, piros arca pajkosan mosolygott. Megállt és körülnézett. Senki és semmi. Néma csend volt. Naga behúzódott az egyik kapualjba, és várt. Csillogó, barna szemei néha kiváncsian kandikáltak ki a rejtekhelyről. Várt. Várt valakit.
Egy ideig nem történt semmi. Az utcára újra szürkeség borult, nem piroslott Naga arca, elnyelte őt a szürke ház sötét kapuja. Aztán kipp. És utána kopp. Kipp. Kopp. Kipp-kopp, kipp-kopp. Ó, igen! Végre megérkezett Peló, a fiú. Naga ujjongott magában, de még lapult, bár már alig várta, hogy előugorhasson.
Peló megállt, és beleszimatolt a levegőbe. Aztán mosolyra húzódott a szája, és köhhentett kettőt. Semmi válasz. Peló felkapta a fejét, és újra körülnézett. Végigtekintett a szürke, lefüggönyzött ablakokon, a fekete vasrácsos erkélyeken, a szürke házfalakon, és elszomorodott. Naga elérkezettnek látta az időt, hgy színre lépjen. Óvatosan kikandikált a kapu alól, majd hirtelen meglódult, és gyermeki csattanással Peló elé ugrott.
- Szia Naga! – kiáltott fel Peló.
- Helló, Pelló! – felelte Naga, és piros arca ismét pajkos mosolyba gömbölyödött.
Aztán elindultak egymás mellett. Naga néha Pelóra nézett, de Peló lehorgasztotta az orrát. Mentek.
- Hová megyünk? – kérdezte Naga.
Peló megállt. A kislány szembefordult vele.
- Hová? Hát... – Peló megvonta a vállát.
- Hát... akkor menjünk a parkba!
- Jó. Menjünk.
Újra elindultak. A hideg Város az arcukra fagyott, megcsípte őket, aztán átnézett rajtuk. Minden téli találkozás így kezdődött. De ők csak mentek. Ilyenkor még nem érezték a hideget. Ilyenkor még lenézték a Várost. Csak a parkot szerették, porosodó padjait, kék fenyőit, sárga sétányait. Itt szerették a szürke hideget, mert volt benne szín. Itt szerették a metsző fagyot, mert nem nézett át rajtuk, mint a Város. Itt szerették a magányos, szürke ködöt, mert hívta és befogadta őket.
Peló megállt az egyik pad előtt.
- Ez jó lesz?
- Jó – mondta Naga, és leült a padra. Vékonyka kabátján átizzott a hideg, de most még nem bánta. Peló is leült, és ugyanazt érezte, mint Naga. Ketten üldögéltek a padon, a park fái közt, a Város szélén, a világ közepén. Csak ketten voltak, az egész világon nem létezett más élőlény. És tudták mindketten nagyon jól, hogy mi hiányzik. De egyikük sem mondta ki. Nem merték. Úgy érezték, mégsincsenek egyedül.
Naga felhúzta lábait, átkarolta őket, és térdére fektette állát. Aztán Pelóra pislantott. Peló a távolba nézett, belemerült egy másik, képzeletbeli világba. Mindketten egészen közönyösnek tettették magukat, mert nem voltak teljesen egyedül. Ott üldögélt közöttük a Hideg, és néha Pelóra, néha Nagára kacsintott. Mindkettőjüket zavarta ez a hívatlan betolakodó, de nem akarták őt megbántani, mert a téli parkhoz tartozott. És szerették a parkot, a Hideg ellenére is.
Naga egyre jobban fázott, mert kis barna szoknyácskája csak a térde alattig ért. De hősiesen üldögélt, mert tudta, hogy Peló is éppúgy fázik, rövid kabátujja a csuklójáig sem ér. Üldögéltek. Aztán elérkezett a vacsora ideje, és szinte egyszerre álltak fel. A Fagy kétségbeesetten csimpaszkodott beléjük, nem akarta elengedni őket. Már mindketten vacogtak, és lábukban bizsergett a megdermedt vér. Minden lépésükre feljajdultak ujjaik, térdük nyikorogva neheztelt. Lassan mentek a sárga sétányon hazafelé. Egyszerre léptek, egyszerre botlottak, csosszanva csetlettek, míg a fagyott vér engedni nem kezdett. Mindketten tudták, mi hiányzik, de nem mondták ki. Nem merték. Közéjük állt a Város, nagy árgus szemekkel figyelte a két ázott hazatérőt. Minden téli találozás így végződött.
Naga hazament, és Peló is. Otthon végre igazán egyedül voltak. A Falnak mondták hát el mindazt, ami hiányzott, a Fal meghallgatta és megvígasztalta őket. Naga újra mosolygott és arcán felderült a pirosság. Peló pedig kedvesen hunyorított. De mindketten otthon voltak, egymástól távol, hangjukat csak a Fal hallotta, és visszhangozta a választ megértően.
Akkor történt, amikor Naga az ágyon üldögélt, és halkan dúdolgatott magában. Igen, akkor, hogy valami beröppent a zárt ablakon. Beröppent, körülszárnyalta a szobát, aztán Naga szemére, orrára, szájára ült. Egy gondolat volt az, egy pajkos, szárnyas ötletecske, verdesve, csiripelve Naga szemén keresztül a fejébe illant. Naga felugrott az ágyról, már nem dúdolt, nehogy a röpke pillanat kiszárnyaljon fogai közt. Gyorsan papírt vett elő, aprócska ceruzát, és rajzolni kezdett.
Először csak egy gyertyát rajzolt. Lobogó fénye bevilágította a papírt. Aztán két arcot a kétoldalra. Két gyermek volt, kiknek arcán melegen játszadozott a láng. Mögéjük ablakot rajzolt, odakint nagy pelyhekben hullott a hó, a Hideg hasztalan kopogtatott be hozzájuk. Naga ezután berendezte a kis papírszobát. Asztalt és a székeket tett bele, az ablakra kockás függönyt akasztott, az asztalra vázát, virágot, mellé egy kis tányérkában süteményt. Az egész szobát beragyogta a gyertya melege, s a két gyermek sugárzó boldogsága.
Letette a ceruzát, és mosolyogva nézte aprócska művét. Ha kimondani nem is merte, legalább lerajzolta azt, amit eddig oly rettegve őrzött, nehogy a Hideg vagy a Város meghallja. Melegségre vágyott. Szerette ugyan a Hideget, és néha szerette a Várost is, de ezen a télen már túl sok volt belőlük. Nem a Napot akarta, hanem a tüzet. A gyertya fényét, a kandalló lobogását, a tűz melegét, és mindent, ami tűzmeleg. Tudta, hogy csak ott melegszik fel a lélek is, ahol virág van, amit Naga kapott, és sütemény van, amit Peló kapott. És azt is tudta, hogy a Városban ilyen helyet nem talál.
Sírni kezdett, gyemeki könnyei tengert úsztattak szemei elé. S amikor asztalára borulva kimerülten elaludt, könnyeinek patakja eloltotta a gyertya lángját és álmot hozó meleg sötétség borult az egész szobára.
Amikor Peló hazaérkezett, leült a szobája közepén és belemerült abba a titokzatos világba, amit rajta kívül senki sem ismert. Kavargó szélvész zúgott fejében, elhaló kiáltások, és meg-megújuló tengermoraj hömpölygött emlékeinek lábai között. A falak némán verték vissza gondolatait, fehéren néztek le Pelóra, s tanácsot sugároztak magukból. Peló megértette a falak néma beszédét, felnézett, s kezébe vette öreg hegedűjét. Megpendítette az első húrt, azután a másodikat is, majd a vonót könnyedén rájuk helyezte. Egy pillanatig várt, és amikor a hegedű jelt adott, finoman meghúzta. Hosszan, halkan sírt a hegedű, Peló megsajnálta őt. Vigasztalására átfordította a vonót, és most fölfelé húzta, majd újra lefelé, egyre lelkesebben, beleszeretve a zene fickándozásába. Csak játszott, már a falakat sem méltatta figyelemre. S zenéjében benne volt a Szabadság, mely után annyira vágyott, és amit sem a Hideg, sem a Város nem adhatott meg neki.
A hegedűn ott csobogott egy vidám patak, bolondos hullámokat vetve, ott úszott a rengeteg ezüsthal, és ott bólogatott a vén tölgyfaerdő is, méla árnyékát a patakban fürösztve. Ott volt a hatalmas, rögös hegy is, melynek ormain számtalanszor vándorolt felfelé. A csúcsán pedig ott volt kedvenc sziklája, amelyre fel szokott mászni, hogy érezhesse a korlátlan teret maga alatt és felett. Valahol messze látszott egy piros tetejű ház is. Előtte Naga állt. Peló odaintett neki, aztán szembe fordult a széllel, kitárta karját, és nevetve hagyta, hogy átfújjon csonjain a vad levegő.
Minden ott volt, a zenéből ugrott ki ez a sok-sok csoda, és senki más nem értette meg, csak Peló. Amit szóban nem mondott ki, azt beleöntötte a hegedű muzsikájába, és a hegedű sírt helyette is. Sírt, hogy Pelónak ne kelljen. S amikor Peló letette a hegedűt, s a kinti harang elütötte az éjfelet, Peló lefeküdt, maga mellé helyezte hegedűjét, s a hosszú sírás után hamarosan mindketten elaludtak.