Vér és víz

A szoba egyik sarkából alkóv nyílt, előtte szekrény állt. Csak egy keskeny bejárat maradt a beugróhoz. A szekrény mögött tárolták azokat a dolgokat, amikre épp nem volt szükség. Volt ott kis asztal, összehajtogatott ágynemű, takaró, megúnt játék, porszívó, és egy régi vitrin, benne több tucat poros könyvvel.
Sarolta ide szokott elbújni bánatában, vagy ha szülei haragudtak rá.
Az alkóvban félhomály uralkodott. Mivel nem volt ablaka, csak az a fény szűrődött be, amit a keskeny nyílás beengedett.
Sarolta átadta magát álmainak, amikről rajta kívűl senki sem tudott.

Mezőn járt. Sütött a Nap, és madárfütty hallatszott a közeli erdőből. Sarolta kacagott, és a hegyek visszhangozták nevetését. Nem volt egyedül. Egy másik kislány lépegetett mellette, és akárhányszor felnevetett, a kislány vele nevetett. Mintha nem is a hegyek adták volna a visszhangot, hanem ez a másik gyermek, aki - bárhogy is figyelte - szinte pontosan ugyanúgy nézett ki mint ő. Aznap a patakhoz szaladtak. Ott, ahol a patak vize kis öblöcskékben nyugodott, megpróbálták kivenni a víz tükrében, hogy milyen különbségeket fedeznek fel egymás arcvonásaiban. Igen, Sarolta arcán, felső ajkának jobb szeglete fölött volt egy anyajegy. A másik kislány arca azonban olyan fehér volt, mint a hó, semmi hiba nem látszott rajta. Sarolta sokszor tekintett csodálattal ebbe az arcba.
- Tényleg, téged hogy hívnak? – furcsálta, hogy eddig nem jutott eszébe ez a kérdés.
- Kilime – válaszolta a kislány, aztán egy kis szünet után elmosolyodott. – Milyen furcsa, hogy ezt eddig nem kérdezted meg.
Nevettek. Mintha minden gondolat egyszerre vonult volna végig a lelkükön. Megfogták egymás kezét, és élvezték, ahogy a harmatos fű lépteik alatt lágyan megsimogatja mezítelen talpukat.

- Sarolta? Sarolta! Hol vagy?!
Az alkóv időközben besötétedett. Édesanyja hangja közeledett. Sarolta szívében szomorú fájdalom lett úrrá, amikor észrevette, hogy egyedül van. Felsóhajtott, lemászott az összehajtogatott ágyneműk halmazáról, és kijött búvóhelyéről. Édesanyja épp ekkor lépett be a szobába.
- Már mindenütt kerestelek. Mi van veled? Baj van? Egyest kaptál az iskolában? Na, felelj már!
- Nincs semmi baj – mondta Sarolta szomorúan, és megpróbált mosolyogni. – Csak egy kicsit éhes vagyok.
- Épp jókor. Gyere vacsorázni.


Hajnalban nehezen kelt ki az ágyból. Reggelire tejeskávé volt vajas kaláccsal, amit édesapja minden reggel odakészített neki, hogy ne menjen el üres gyomorral.
Az iskolában újsággal fogadták a barátnői. Új kisfiú jött az osztályba. Nagyon csúnya kisfiú volt, felső ajkát nyúlszáj torzította, fogai pedig keskenyek és hosszúkásak voltak, ezért Sarolta barátnői kezdettől fogva „Patkány”-nak csúfolták. Sarolta nem vett részt a gúnyolódásban, de nem is nagyon érdeklődött a kisfiú iránt.
Másnap reggel sietett, mert aznap nem csörgött az ébresztőóra, és az egész család elaludt. Egy kisfiú haladt néhány méterrel előtte, és mivel Sarolta gyorsabban ment, hamar beérte. Csak akkor vette észre, hogy a kigúnyolt kisfiú az. Egy pillanatra az arcába nézett, aztán elkapta a tekintetét, és lesütötte a szemét.
- Szia – motyogta alig hallhatóan.
A kisfiú riadtan nézett rá. Amikor észrevette, hogy osztálytársa köszönt rá, félénken elmosolyodott.
- Mindenki csak Patkánynak szólít. Nagyon rossz érzés. Köszönöm, hogy nem veszel részt ebben.
Sarolta felpillantott, és nyíltan nézett a fiú szemébe. Egy pillanatra megálltak mind a ketten.
- Lehetnék a barátod? – kérdezte halkan a kisfiú, és lesütötte a szemét.
A kislány habozott egy pillanatig, aztán bólintott.
- De legyen titok, jó?
Sután kezet fogtak. Aztán Sarolta pillantása a közeli ház faliórájára esett. Nyolc óra öt perc! Megragadta a kisfiú kezét, és rohanni kezdtek. Bár tudták, hogy beírást fognak kapni, nevettek mind a ketten.

Attól a naptól fogva minden reggel találkoztak. Sarolta korábban kelt fel, hogy iskola előtt még kerülőt tehessenek a közeli parkba. Minden nap új játékot találtak ki, és nemsokára a kisfiúnak már mindegy volt, hogy kigúnyolták-e vagy sem a fogyatékossága miatt. Hiszen volt barátja, aki mellett sohasem érezte magát egyedül.
- Tulajdonképpen mi az igazi neved? – kérdezte Sarolta egy pár nappal azután, hogy barátok lettek.
- Milyen furcsa, hogy ezt még eddig nem kérdezted meg – mondta a kisfiú, és elnevette magát. – Istyu vagyok.
Sarolta megborzongott. Valamire emlékeztette ez a mondat. Néhány pillanatra gondolataiba merült, hogy visszaemlékezzen, mikor is hallotta, de nem jutott eszébe.
- Talán nem tetszik a nevem? – aggodalmaskodott közben Istyu.

Kitavaszodott, és már több hét is eltelt azóta, hogy Sarolta beült volna az alkóvba álmodozni. Barátjával szinte minden szabad percet együtt töltött, már nem csak iskola előtt, de tanítás után is együtt játszottak. Nem létezett már semmi más a számára, a külvilág megszűnt körülötte.
Sarolta délben alig várta, hogy megehesse az ebédjét, és már rohant is az udvarra, ki az utcára, a parkba. Egyik nap fogócskáztak, és mivel mindkettőjüknek úgy volt jó, mindig Istyu volt a fogó. Amikor kifulladtak, leültek egy padra. Istyu szeretett meséket kitalálni, és Sarolta csüggött az ajkain, amikor újabb és újabb sárkányos vagy koboldos mese látott napvilágot Istyu szájából.
- Ha nagy leszek, mesélő leszek – mondta egyszer Istyu.
- Én meg majd leírom a meséidet, és csinálunk belőle egy könyvet, jó?! Híres ember leszel, és sok pénzt fogsz keresni.

Persze a titok már régen nem volt titok, hogy ők ketten barátok lettek. Az iskolában egyre többször csúfolták mind a kettejüket, és nemsokára ráragasztották Saroltára a Nőstény-Patkány nevet. Nem egyszer hangzott el mögöttük „Szerelmespár, szerelmespááár...”
Eleinte nem zavartatták magukat, de amikor Sarolta régi barátnői is egyre többször bekapcsolódtak a gúnyolódásba, már nem érezte tréfásnak a helyzetet.
- Ne is törődj velük – mondta neki Istyu, amikor Sarolta könnyes szemmel panaszkodott neki. – Nekem az egész életem erről szólt, amíg téged meg nem ismertelek.
Sarolta egy pillanatig együttérzően nézett Istyura.
- Én még soha sem éltem át hasonlót. Hihetetlenül rossz érzés. Mondd, mit tegyek?
- Hiszen az előbb mondtam...
- De azt nem lehet! Nem tudok úgy csinálni, mintha mi sem történne, miközben érzem, hogy mindenki utál.
Istyu komolyan nézett a lányra.
- Az az igazság, Sarolta, hogy a barátaid nem utálnak téged. Egyszerűen csak meg vannak bántva, amiért olyan sok időt töltesz velem. És szerintem egy kicsit irígyek is, mert érzik, hogy erős a barátságunk.
Saroltát nem győzték meg Istyu szavai. Ha épp egyedül volt, egész idejét azzal töltötte, hogy kigondolja, hogyan szerezhetné vissza népszerűségét, anélkül, hogy az Istyuval való barátságát fel kelljen adnia. Úgy érezte, mintha két oldalról két hatalmas óriás ráncigálná őt, és ha nem talál gyorsan megoldást a problémájára, a két behemót kettőbe fogja szakítani.
Saroltát annyira megviselte barátnői viselkedése, hogy rövid időn belül ágynak esett. Magas lázzal és torokgyulladással feküdt napokig, és ha épp nem aludt, lázálom-szerű gondolatai egymást kergették a fejében.
A harmadik napon felkelt, és behúzódott az alkóvba. Úgy gubbasztott ott, mint egy megázott kismadár, homlokán gyöngyözött a hideg veríték.

Egy romba dőlt házikó mellett talált Kilimére. A kislány a ház fala mellett üldögélt, és a térdét fogta. Szeme vörös volt a sírástól.
- Kilime?! Kilime! Mi történt veled!?
Kilime felpillantott, és amikor meglátta Saroltát, egy pillanatra fájdalmas kifejezés suhant át az arcán.
- Egyedül voltam... Megsérültem...
Kilime hangja különösen rekedtnek hangzott, mintha elvesztette volna csilingelő zengését. Sarolta leült mellé, kezébe vette Kilime kezét, hogy meglássa a térdén esett sebhelyet.
- Igen, tudom. Én is – szokatlan szomorúság vett erőt rajta. – Kérlek ne haragudj.
Kilime halványan mosolygott.
- Hogyan is haragudhatnék... Hiszen a testvérem vagy....
Sarolta felpillantott, és észrevette, ahogyan elönti a mellkasát egy addig nem ismert, hihetetlenül jóleső, forró érzés. Mintha mindig is tudta volna ezt, de sohasem merte volna kimondani, még önmagának sem merte bevallani. Mintha Kilime nemcsak testvére lenne, de még közelebb állna hozzá, mint bárki más az egész világon. Ugyanakkor tudatában volt annak is, hogy Kilime csak álomkép, akit már évek óta kerget, valaki, aki hiányzik való életéből. Amióta Istyut ismerte, úgy érezte, végre megtalálta azt, akit keresett. Végre van egy lelki barátja, egy hasonmása, aki belülről szinte ugyanolyan mint ő. Aki megérzi a gondolatait, aki előbb tudja, hogy mit akar mondani, mint ő maga. Miért olyan értetlen a világ? Miért sajnálják tőle ezt az érzést, ezt az egységet, amit Istyuval az utóbbi hónapokban átélt?
Sarolta lehajtotta a fejét. Érezte, ahogy őbelőle is feltörnek a könnyek. Kilime vállára hajtotta a fejét, és hagyta, hogy Kilime simogassa az arcát, hogy könnyei a hajára hulljanak, cserébe Kilime ruháját áztatta az övéivel. Érezte, ahogyan szinte összenőnek, mintha csak egyetlen testük lenne, és érezte, ahogy a fájdalom a gyomra tájékáról feltör belőle, és összeszorítja mellkasát. Egy pillanat múlva feltört belőle egy addig nagyon mélyen elrejtett, egész testét rázó zokogás.
- Miért nem lehetsz valódi?!? Miért nem járhatunk egy iskolába? Miért kell titkolnom, hogy rád gondolok, mondd miért?
Kilime átölelte őt, és erősen szorította magához. Nemsokára ő is ugyanúgy zokogott, mint Sarolta.
- Te voltál az erősebb! Átadtam a helyemet neked! – szakadt fel belőle egy idő után.
- Miről beszélsz egyáltalán? – zokogott Sarolta továbbra is.
- Mit gondolsz, miért élek benned? Azt hiszed, csak álomkép vagyok? Amikor egy anyaméhben nevelkedtünk, és mindent megosztottunk egymással kezdettől fogva? Amikor hetek múltán kiderült, hogy csak egyikünk számára van hely, mert különben édesanyánk pusztult volna bele? Ki volt akkor az erősebb? Ki akart életben maradni? Ha akartad volna, elmehettünk volna mind a ketten, de te maradni akartál! Így hát elbúcsúztam, és helyet adtam neked! Hát nem érted? Ez az én ajándékom, az én áldozatom számodra! – az utolsó szavakat szinte már ordította, miközben szeméből patakzottak a könnyek. Tekintetére kiült a fájdalom, eltorzította arcát, és egész testében rázkódott.
Sarolta ugyanazzal a fájdalommal és egy adag döbbenettel nézett Kilimére. Szeméből elfogytak a könnyek, lélekzetét egy ideig visszafojtotta.
- Nem hiszem el... – suttogta egy idő után.


- Sarolta!
Édesanyja szorosan magához ölelte, és csapzott haját simogatta. Sarolta egyfolytában üvöltött.
- Adjátok vissza! Hova tűntettétek! Nem én öltem meg! Nem én vagyok a hibás!!!
- Sarolta, ébredj, szívem, csak álmodsz... csak egy csúnya lázálom... ébredj, szívem... – édesanyja remegő, aggódó hangját csak nagyon távolról hallotta. Hánykolódott karjaiban, megpróbált kiszabadulni édesanyja öleléséből, hasztalanul.
Hirtelen tágra nyitotta szemeit, és anyjára meredt.
- Miért nem mesélted el? – hangja elcsuklott, és mély hörgéssé fajult.
- Szívem... micsodát?
- Hol van a testvérem? Mikor halt meg?
- De kicsim... hiszen sohasem volt testvéred. Tudod, hogy az orvosok azt tanácsolták...
- Meghalt! Elment! Itt hagyott engem...
- Kiről beszélsz?
- Meg akart menteni... – Sarolta újra zokogni kezdett, bár úgy érezte, már nincs egy csepp könny sem a szemében, amit kisírhatna. – Ha tudtam volna, milyen egyedül lenni ebben a világban! Ha tudtam volna...!
- Kérlek, kérlek kicsim, ne rémissz meg. Kérlek, gyere vissza hozzám, gyógyulj meg kicsi babám – Sarolta érezte, hogy édesanyja a könnyeivel küzd, érezte remegését, félelmét, ölelését, görcsösen simogató kezét az arcán, és érezte, ahogy saját testéből elszáll az erő.
Feje édesanyja vállára hanyatlott.


Egy hónapba telt, mire teljesen felépült. Az orvosok ugyan tanácstalanok voltak, mi is okozta Sarolta helyzetének súlyosságát, de fontosnak gondolták, hogy kipihenje magát.
Volt ideje gondolkodni. Egész nap a szobájában feküdt, tekintetét a plafonra szegezte. Amikor édesanyja kérdezte, hogy emlékszik-e arra, amit lázálmában mondott, letagadta. Természetesen minden szóra emlékezett. Azóta másra sem tudott gondolni.
Félt bemenni az alkóvba. Félt az álomvilágól. És félt a valóságtól.
Néha eszébe jutott Istyu. Ilyenkor elkomorodott a hangulata. Most már tudta, hogy kit keresett a fiúban. De akárhányszor is átrágta magát a történteken, akárhányszor felidézte a boldog órákat, amiket a fiúval töltött, újra és újra oda lyukadt ki, hogy Istyu nem az, aki igazán fontos neki. Lassan érlelődött meg benne az elhatározás.
A harmadik héten felkelt az ágyból. Lábai remegtek, mintha nem is lett volna a csontjain izom. Karjával megtámaszkodott a fotelen, aztán a közeli asztalon, míg végül lassacskán eljutott az alkóvig. Kicsit zihált, és egy pillanatra megállt. Aztán összeszedte minden erejét, és belépett a kis zugba.
Szinte azonnal átzuhant álomvilágába.

Kilime pontosan mellette állt, még csak keresnie sem kellett.
- Régóta nem voltál itt.
- Tudom – Sarolta lesütötte a szemét. – Ne haragudj.
- Nem haragszom. Tudom, min mentél keresztül.
- Tényleg tudod?
- Abba betegedtél bele, hogy nem akarod elfogadni azt, ami megtörtént. De mindezen már nem lehet változtatni.
- Pedig annyira szeretném, ha lehetne mégis...
- Ugyan, butaság. Nézd, igazából nekem sem jó, hogy egy alkóvban kell töltenem létemet, és arra várjak, hogy néha ellátogass hozzám. Nekem sokkal jobb ötletem van.
Sarolta kérdően nézett rá.
- Vigyél magaddal mindenhová! Legyek részeddé mindig és mindenkor - Kilime Sarolta mellkasának bal oldalára bökött.
Sarolta lepillantott testvére ujjára.
- De hogyan...?
- Csukd be a szemed. És csak figyelj.
Sarolta engedelmeskedett, és szemhéjai lezáródtak. Kilime odalépett hozzá, és fehér ujjaival megérintette Sarolta arcát. Végigsimított a bőrén, majd a hajával kezdett el játszani. Sarolta gyomra tájékán különös melegség bontakozott ki, ami terjedni kezdettl a mellkasáig. Ő is felemelte kezét, és csukott szemmel megkereste testvére arcát. Ujjai alatt érezte Kilime bársonyos bőrét, halántékán az erek lágy lüktetését, és a puha átmenetet homloka és selymes haja között. Sarolta arcán mosoly jelent meg, ami egyre szélesebbé vált, míg végül örömteli kacaj szakadt fel a torkából. Hallotta, ahogy Kilime csengő nevetése visszhangozza sajátját.
Amikor eleget nevettek, Sarolta kinyitotta a szemét, és megfogta testvére kezét.
- A szívemben mindig lesz számodra hely. Soha többé nem zárlak el a külvilágtól, mindenhová elkísérhetsz!

Az ágyában ébredt fel. Hihetetlenül erősnek és egészségesnek érezte magát. Felült, és körülnézett a szobában. A Nap fénye bejárta a szoba sarkait, és az alkóvba is bekúszott. Sarolta mosolygott. „Ha teljesen meggyógyultam, el fogom húzni onnan azt a szekrényt”, gondolta magában.
Kopogtak az ajtón.
- Igen? – kérdezte kiváncsian.
Édesanyja nyitott be.
- Kicsim, itt van néhány barátod. Bejöhetnek?
- Persze, jöjjenek csak, jól vagyok – mosolygott édesanyjára Sarolta.
Barátnői jöttek el hozzá látogatóba. Mind az öten. Utolsóként Istyu is belépett. Ő is mosolygott. Sarolta meglepetten nézett a lányokra.
- Nincs értelme veszekedni – mondta az egyikük. – Amióta beteg vagy, nagyon uncsi az élet a suliban. Nem volt szép tőlünk a kiutálás. Elhívtuk a barátodat is.
- Akkor szent a béke?
- Szent.
- Akkor most már biztos meggyógyulok! Kezet rá! – kiáltott Sarolta, és miközben előre nyújott karjára mindegyikük ráhelyezte a kezét, hangosan kacagni kezdett. Istyu is nevetett. A lányok egy pillanatra összenéztek, majd egymás után rázendítettek ők is. Így álltak egy pillanatig, míg a kacagás el nem halt, de lelkükben egy életre megmaradt az örömteli csillogás, ami aznap Sarolta nevetéséből zúdult rájuk.

„Köszönöm, Kilime.”