atyenka háza

2008-07-05T15:16:00.000-07:00

Hurrá!!!! Nyomtatott kötetem megrendelhető az Ad Librum webáruházban:

http://adlibrum.hu/Scharle-Breznay/Osszefonodasok.html

Olvassátok szeretettel, nektek írtam! :-)

2008-01-30T21:35:00.000-08:00

Megjelent novellás-kötetem!!!

Ajánlásként álljon itt a szerkesztő előszava:

Ajánlom ezt a könyvet, mert összefonódni jó.
Ajánlom azoknak, akiknek az élete több, egymástól olykor igencsak különböző szálból fonódik össze. Akik nem értik néha, hogy szőhetett Lakheszisz , Atroposz és Klóthó egyetlen fonalat ennyire különböző szálakból? Talán éppen, mert hárman voltak? Három sorsistennő, három párka eltérő vágyaiból, akaratából áll össze az életünk? Ajánlom a könyvet azoknak, akik erre keresik a választ. Azoknak, akik nem értik, ennyire bonyolult és kusza szálak hogyan tudnak harmonikusan megférni egymás mellett.
Ajánlom ezt a könyvet, de vigyázz, olvasó! Van a könyvben szinte hagyományos mese, amit végigizgulhatsz, van vérbő humorú Shakespeare parafrázis, de van nedves, lüktető erotika is. Ha nem akarsz szembenézni ismeretlen oldalaiddal, vigyázva, lassan olvass, mert hatni fog rád, márpedig magunkkal szembenézni néha kemény menet. De itt legalább jól szórakozol.
Vigyázz, olvasó, könnyed és elengedett könyvet olvasol; szavai könnyedén meghódítanak. Figyelj, mert lehet, hogy megváltozol tőlük: de nem hátrányodra.
Hidy Tamás

Álom vagy valóság? (avagy a házasság dicsérete, kicsit másképp)

2007-12-27T13:28:00.000-08:00

- Isten éltessen, kedves!
József kibontotta a négyszögletes csomagot. Egy barna bőrkötéses könyv látott napvilágot. Egy pillanatig értetlenül forgatta a kezében. Aztán Amálkára nézett.
A nő elmosolyodott.
- Tudtam, hogy nem fogod érteni. Nyisd ki. Ez a naplóm. A kapcsolatunkról szól. Sokáig tartogattam, várva a kellő alkalomra, amikor odaadhatom. Ma eljött ez a nap. Legyen most a tiéd.
Amálka lesütötte a szemét, arcán halvány pír jelent meg, de továbbra is mosolygott, kicsit sejtelmesen, mintha az imént féltve őrzött titkot árult volna el.
József is elmosolyodott, és különös bizsergést érzett a mellkasában.
- Meg fogom őrizni, kedves, és vigyázni fogok rá, mint a legnagyobb kincsemre..
Átölelték egymást, aztán kiürítették a vörösboros poharat. Egy ideig még üldögéltek a bár barna bársonnyal bevont pamlagán, aztán fizettek.
- Kérem, megtenné, hogy hívna nekünk egy taxit? – kérdezte József a pincértől, aki mogorván bólintott.
- Már alig várom, hogy hazaérkezhessünk – mondta Amálka mély, duruzsoló hangon, állát a férfi vállára helyezte, és arcán pajzán mosoly jelent meg. Egy pillanatig egész közelről figyelte a férfi őszülő szemöldökét, és bal szeme alatt a rég ismert anyajegyet. Aztán sóhajtott, és kézitáskájának szentelte a figyelmét. Kinyitotta, kotorászott benne, mintha valami fontosat keresne. Néhány pillanat múlva azonban felhagyott a művelettel, és türelmetlenül az ablak felé tekintett. Szinte megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a pincér újra az asztalukhoz lépett, és jelentette, hogy megérkezett a taxi.
Sietve szálltak be az autóba, és mondták meg a címet. A hátsó ülésen egymáshoz bújtak, József átkarolta Amálka vállát, aki néhány gyengéd csókot lehelt a férfi nyakára. József gyomra és ágyéka táját átjárta az a meleg bizsergés, amit mindig érzett, ha párját magához ölelte.
Hallgattak. A bor lassan megtette hatását, és elméjük eltompult.
A felvillanó fényt mindnyájan túl későn vették észre. A csörömpölés azonban iszonyatos hangerővel visszhangzott fülükben, és hirtelen olyan érzésük támadt, mintha az egész autó a levegőbe emelkedne, és mint lassított felvételen lebegne át az úton, mielőtt hatalmas robajjal a közeli árokba zuhanna. Lelkükben nem volt más, csak néma ámulat.
A taxis azonnal meghalt. Amálka arcáról csorgott a vér, és csodálkozó szemekkel meredt Józsefre. A férfi még mindig karjaiban tartotta őt, talán ez mentette meg attól, hogy neki nagyobb baja essen.
Csak néhány perc telhetett el. Amálka elmosolyodott egy pillanatra, aztán mintha mondani akart volna valamit, megpróbálta szavakra formálni az ajkát. Fogai közt véres nyál buggyant ki, és végigcsurrant az állán.
- Jó volt veled.....élni..... – a szavak alig hallhatóan szakadtak fel torkából, de József megértette. Szíve görcsbe rándult, és még szorosabban ölelte magához Amálkát. A nő véres hajába markolt ujjaival, és testével-lelkével átérezte, ahogy a karjai közt a filigrán test lassan elernyed, mígnem végül teljes súlyával a mellkasára nehezedik.
A közeledő szirénázást nem hallotta. A kiabáló embereket sem. Nem látta a fényeket, és nem érzékelte a sötétséget sem.
Csak a kínt érezte egész testében, a mindent átható fájdalmat. Elnyomta a feltörekvő ordítást, de ettől nem lett jobb.
Még akkor sem akarta elengedni Amálkát, amikor a helyszínelők megpróbálták kiszabadítani őt az autóból. A test természetellenesen lógott karjaiban, a feje hátracsuklott egy pillanatra, mielőtt odakapott volna, hogy gyengéden megtartsa. Visszanyelte a kikívánkozó könnyeket, kétségbeesetten és értetlenül meredt a fekete autóra, ami az imént fordult be a sarkon.
Mint egy megfélemlített, űzött vad, aki ütéseket vár, próbálta magát védeni a taxiba nyúló kezektől.
Aztán megszűnt körülötte a világ. Sűrű sötétségbe hullott, át megannyi ezer-csillagos univerzumon, mintha örvénylő szélvihar söpörte volna rongy testét...

Épp esett az eső, amikor József kilépett a kórház kapuján. Elindult a sötétedő utcán, és hagyta, hogy az eső végigcsorogjon arcán, átáztassa haját, ruháit. Nem figyelt oda, hogy merre ment, csak hallgatta saját cuppanó-koppanó lépteit az aszfalton. Néha elhúzott mellette egy autó, felfröccsenő vízsugárral öntözve a járdát, és nadrágja szárát.
Nem figyelt oda. Csak akkor állt meg, amikor felért a hídra. A hideg esőtől átjegesedett kézzel megkapaszkodott a korlátban, és letekintett a mélybe. Sötét hullámokban morajlott alatta a víz, habos tajtékokat vetve zubogott medrében.
József érezte a mágnest, a vonzást. A baleset óta most először mosolyodott el. Milyen jó is volna. Milyen egyszerű. Csak fellépni a korlátra, csak hagyni, hogy hasson a gravitáció...
Sóhajtott és eltűnt arcáról a mosoly. Igen, túl egyszerű.
- Józsi bácsi! – csilingelő gyermeki hang ébresztette fel merengéséből. Megfordult, és enyhe meglepettség jelent meg arcán. Egy hét-nyolc éves kisfiú állt előtte, szőke haja a vállát verdeste. – Józsi bácsi, mit csinálsz itt?
József leguggolt a fiú elé, és fürkészően tekintett az arcába.
- Ugyanezt kérdezhetném tőled is...
A kisfiú elmosolyodott.
- Gyere, Józsi bácsi. Mutatok neked egy jobb helyet.
Józsefet megigézte a gyermek egyszerűsége, és már épp elindult volna utána, amikor hirtelen fékcsikorgásra lett figyelmes. Ezüstösen csillogó, impozáns autó állt meg néhány méterre tőlük. Kivágódott az ajtaja, elegánsan öltözött férfi szállt ki belőle. Sietős mozdulattal begombolta a zakóját, és néhány gyors lépéssel József előtt termett. Miközben beszélt, szemeit egy ideig a kisfiúra szegezte.
- Jó, hogy végre megtaláltam, uram. Már mindenütt kerestük... A feleségéről van szó.
József arcán fájdalom jelent meg, és eltűnt belőle minden vér. Hangja rekedten, alig hallhatóan hangzott.
- A feleségem meghalt. Alig néhány napja...
- Ebben téved, uram. Sikerült megmentenünk.
József hitetlenkedve nézett a férfi arcába, és érezte, hogy a kisfiú keze megszorítja az övét.
- Kérem, ezzel nem szokás tréfálkozni. Nem is ismerem magát. Csak csúfot űz belőlem.
- Biztosíthatom, hogy minden szó igaz.
A kisfiú egyre erősebben szorította a kezét, és megpróbálta elhúzni őt arról a helyről. De József lelkében visszhangzottak a férfi szavai, és nem találhatott megnyugvást, amíg végére nem járt a dolognak.
- Jöjjön, szálljon be, elviszem magát.
József megrázta a fejét, mint aki álmosságot akar kitörölni a fejéből, és egyik kezével a homlokát dörzsölte. Aztán a kisfiúra pillantott, aki még mindig a karjába kapaszkodott.
- Fiam, majd egy másik alkalommal nézzük meg azt a jó helyet, rendben?
- Józsi bácsi, ne szállj be abba az autóba – a kisfiú arca könyörgő volt.
- Muszáj, kicsim, muszáj – suttogta József, és lefejtette karjáról a gyermek ujjait.

Odahaza leült az ágy szélére. Egy ideig mage elé bámult. Karjai ernyedten csüggtek lefelé. Minden szürkének és üresnek tűnt. Egy évezred is eltelt talán, mire felemelte a kezét, és a homlokához emelte. Végigsimitott rajta, hüvelyk- és mutatóujjával megdörzsölte orrnyergének azt a részét, ahol a szemüvegét szokta viselni. Majd sóhajtott, felpillantott. Az éjjeliszekrényre esett a pillantása. Igen, igen. A könyv. A napló. Ott feküdt, némán, hívogatóan, incselkedve.
József egy ideig nézte, aztán lassan, óvatosan, remgő kézzel, mint alkoholista a pohár után, odanyúlt érte. Felütötte az első oldalt. Hirtelen mintha villamos áram ütötte volna meg. Az első oldalon egy évszám állt: 1996. Megismerkedésük éve.
A férfi habozott. Keze reszketett, amikor egy pillanatra megállt az első oldal felett. Aztán két ujja közé vette a lap csücskét, és áthajtotta.

Csak most értettem meg, mi az a szerelem, most, Veled. Könnyedséget, repülést, és a jó érzést, ha együtt vagyunk, egymást szinte szavak nélkül is megértjük, hogy belém mászol lelkileg, és remélhetőleg nemsokára testileg is. Imádom, amilyen hatással vagyok rád, a reakcióidat, azt hogy nem tudsz nekem ellenállni. Mitől mástól érezném magam annyira nőnek melletted? Hogy furfangos ártatlan kis ármánykodásaim annyira célba találnak nálad, és kilőnek téged. Annyira jó érzés – ne értsd félre, nem gonoszságból – hanem mert így vagyok nő.

Ma különösen helyesnek találtalak. Nem tudom, mit csináltál, de teljesen más voltál, mint máskor. Talán a fodrászod művelt veled valamit? Nem tudom.
Valami megfogott rajtad, amit eddig sosem vettem észre. Ha mosolyogsz, függőleges ráncocskák jelennek meg az arcodon. Nagyon sármos. Szeretem. Sőt, azt is észrevettem, hogy még akkor is felfelé konyul a szájad széle, ha komoly vagy.
Szeretem, ahogy azt mondod: „kemény, kerek”, és a gyönyörteli nyögést, amikor megérinted meztelen mellemet. És a diadalt, hogy egy kézzel nyitottad ki melltartómat – nem semmi, én sem tudom így.
És szeretem, ahogy heréidet az alsógatyádból kiemeled, hogy minden kinn legyen. És szeretem, hogy és ahogy megkérdezed, kielégítelek-e még egyszer kézzel. Szeretem a hangot, ami a torkodon kijön, ha elélvezel, szeretem a remegést a lábaidban, miközben kezet emelek rád.
Szeretek rajtad feküdni, széttárt lábbal. Szeretem a bepárásodott autóablakot, és az érzést, mintha mindent elterveztél volna – de mégis csak spontán és nem tervezett.
Szeretem érezni, ahogy felforrósodik a bőröd, miközben simogatlak. Szeretem az izzadságcsíkokat, melyek füled előtt és mögött csurognak nyakadba. Szerettem illatodat a kezemen, sós perec... Szeretem, ahogy belém nyúlsz lelkileg, ahogy megjósolsz dolgokat, amiket én még csak tervezek.
Szeretem az érzést, ahogy átadom magam neked. Szeretem, ahogy felizgatsz egy nézéssel, érintéssel, csókkal! Szeretem, ahogy elélvezek, pedig még csak meg sem érintesz, és utána megkérdezed, „mi van veled?” Szeretem, hogy egyszerre vagyok nő és játszi gyermek, ha veled vagyok. Szeretem, hogy tudod, öntörvényű vad ösztönlény vagyok. Szeretem, ahogy a fűbe zuhansz, amikor megmutatom neked a vadmacskát magamban. Szeretem a nyomot, melyet tested a hegyoldal füvén nyomott. És szeretem, amikor fülembe súgod, hogy ne hagyjak nyomot, és én boldog egyetértésben visszasúgom, „nem hagyok”.

Annyira kívánlak,és nem vagy itt! Éjjel-nappal önkielégítek, hogy valahogy végig tudjam vinni a napot, és mégis állandó szexuális túlfűtöttség uralkodik rajtam irántad. Szeretném megérinteni a bőröd, olyan jó érezni az ujjaim alatt. Valahogy olyan kellemes tapintása van, nem is tudom igazán megmagyarázni. Talán azért, mert annyira lágy, mintha visszasimogatna engem is, miközben megérintem. Teljesen beléd vagyok zakkanva.

Olyan ez most, mint amikor az ember tudja, hogy valami halálos kór ül rajta, és már csak napjai vannak hátra az életből. Mindent ki akarok élvezni addig, amíg csak lehet. Rád gondolok önkielégítés közben is, és talán tíz éve nem voltak ekkora orgazmusaim. Elképzelem, ahogy egy erdő mélyén vagy valahol a havon szeretkezünk, és a hó megolvad körülöttünk, annyira forró a testünk. Újra és újra elképzelem a pillanatot, ahogy belém hatolsz, és szinte azonnal elélvezek. Hagyom magam elsöpörni most ettől a vágytól, az érzelmeimtől irántad, és ez olyan jó!!!

József becsukta a naplót. Szemei előtt úgyis összefolytak már a betűk. A könyvet a melléhez szorítva hátrahanyatlott az ágyra. Pontosan emlékezett azokra hetekre. Alig ismerkedtek meg, szinte azonnal egymásba szerettek. Egy hét után már a jövőjüket tervezték, és alig várták, hogy összeköltözhessenek. Akkor volt az is, hogy Amálkának Atlantába kellett utaznia. Épp csak egy hétről volt szó, de kínkeserves volt a várakozás. Szinte azonnal egymásnak estek, amikor Amálka visszatért.
Tíz év telt el azóta... És a vágy nem sokat lanyhult. Persze már nem volt olyan édesen kínzó, mint az elején, de újra és újra különleges, más és más, megúnhatatlan.
Hirtelen megnyikordult az ajtó. József összerezzent, és felült. Arcán döbbent kifejezés jelent meg, és kiejtette a kezéből a könyvet. Amálka állt az ajtóban.
- Talán nem vártál? Vagy valaki másra számítottál? – kérdezte a nő furcsa, fátyolos hangon, félmosollyal az arcán.
- Amálka... – hangja kétkedő volt - álmodom, vagy ébren vagyok?
A nő odalépett hozzá, és a hajába mélyesztette ujjait. József lélekzete elakadt egy másodpercre, amikor ültében átölelte felesége csípőjét, fejét Amálka lágyan domborodó hasára hajtotta. Egy pillanatra ugyan felötlött benne, hogy mindez nem lehet igaz, mindez csak álom, de most épp nem érdekelte. Legyen csak így.
Megfogta Amálka két karját, és húzta le őt, le az ágyra. A ruha cipzárja hangtalan suhant végig a nő hátán.

Emlékszel még? Amikor megismertük egymást, naponta kétszer egymásnak estünk. Csak szívtuk magunkba egymás gyönyörét, csak akartunk, egyre csak hajtottuk az élvezetet, csak még és még! Több mint fél évig voltunk önnön kéjünk rabságában. Szép volt nem tagadom, de hosszú távon megerőltető. Fél év után aztán elkezdtük megismerni egymást. Lassan, odafigyelve hatoltunk egymásba nem csak testileg, de lelkileg is. Megtanítottalak mindenre, amit szeretek, megnyíltam előtted, hagytam, hogy együtt haladjunk tovább.

Kitalálod, hogy mi izgat fel benned a legjobban? Nem, nem a feszes seggedre gondolok. És a széles vállaidra sem, bár azok igazán nem megvetendőek. Igen, közelítünk már, az arcodban ülő szempár... giccses, azt mondod? Hiszen még be sem fejeztem! A szemeid felőlem ülhetnének bárki fejében, nem a kékségükre utalok, és a karikákra sem egy hosszú, munkás nap után.
Arra a csillogásra gondolok, ami pontosan akkor jelenik meg bennük, amikor az igazi, ősi érzelem tör föl legmélyebb bugyraidból, és távozik két szemeden. Az érzés a gyomrodból, szívedből, vagy akár a farkadból, ahogy fellövell, és minden pórusod igéretet, vágyat, bírvágyat és szerelmet sugároz.
Amikor így nézel rám, végem. Beadom a derekam, elgyengülök, leveszel a lábamról. Az agyamból távozik minden gondolat, csak a hús, a lélek érez, élvez, húz, zsibbad, lángol.
Ahogy hozzám érsz, és ujjaid begyéből átüt belém ugyanaz a mélyről feltörő, kínzó vágy, ahogy húsomba markolsz, ahogy felfalsz minden egyes csókoddal.

Verbális készségem a nullával egyenlőre sűllyed, csak mély morgás és nyögések hagyják el torkomat. Ha szólsz hozzám, meg sem értem szavaid és felébredni, elmémet újra bekapcsolni nem akarom.
Szinte remegek kezedért, bár alig egy napja, hogy hozzám értél. Mintha évezredek óta nem tarthattalak volna két combom között.
Ujjaid feszesen, mégis gyengéden siklanak lucskos szeméremajkaimon. Lehullik minden, ami eddig még ellenkezni akart. Testem kígyóként tekereg ujjaid körül, belesimul kezedbe, melleim arcodat verdesik, két lábam ütemesen nyílik és záródik, miközben felfedezed titkos ösvényeimet.
Köldököm tájékán forróság támad, terjed, körkörös futótűz, eláraszt, bódít, felajz, leteper. Csak ekkor, csak most támad fel bennem az ellenállhatatlan vágy, hogy belém hatolj, hogy befogadhassalak sötét, meleg barlangomban vendégül láthassalak. Gyere!
És te jössz. Egyre közelebb. Ajkunk szinte összeér, testünk egymásra tapad, ziháló lehelleted égeti homlokom, enyém a nyakadat perzseli. Belém hatolsz, utat vágsz magadnak, követelően, mégis figyelve, hogy törékeny nőiségemben meg ne bánts.
Hiányoztál. Régen volt már az a tegnap. Egymásra mosolygunk, tudva, mindketten ugyanarra gondolunk épp.

- Józsi bácsi...
Suttogó gyermekhang ébresztette fel. Meztelenül feküdt az ágyon, a takaró összegyűrve, ráncosra húzódott a lepedő. A szobában selymes, nedves illat terjengett. Valamire emlékeztette, valami jóra, élvezetesre...
- Józsi bácsi...ébredj fel...
A gyermeki hang lassan hozta őt vissza a valóságba. Körülnézett, egyik kezével maga elé húzta a takarót.
A szoba közepén a szőke fürtös kisfiú állt. Mintha mi sem lenne természetesebb. Tiszta, égő szemeit Józsefre szegezte, valami kérő, szánó volt bennük.
Már látta ezt a gyereket azelőtt is. Valamikor régen, talán egy híd közepén, talán egy megfakult fényképen, talán néhányszor a tükörben is. Emlékezete utat vájt fejében, egyre tisztábbá vált a kép.
- Mit keresel itt...
- Józsi bácsi... – a fiú hangja szomorú volt – nézz rám.
A férfi végigpásztázta a szobát, mielőtt a fiú tekintetét kiállta volna. Már nem tudta, honnan került az ágya mellé az a sok üres borosüveg, miért hevernek félig összegyűrt, maradékoktól mocskos papírtányérok szerteszét a földön és a szekrény alatt.
Fáradtan sóhajtott, aztán a fiúra nézett.
- Tűnj el innen, gyerek, nincs semmi bajom, nem kell, hogy segíts.
- Kérlek. Gyere.
József az ágyra hanyatlott, kezével a fiú felé legyintett.
- Talán majd egyszer. Most még élvezni akarom. Most még szép.
Behúnyta a szemét, és felidézte Amálka alakját maga előtt. Gondolatban meztelenre vetkőztette a nőt, a ruhák szellemkéz által hullottak a földre, láthatatlan ujjak megszaggatták a csipkés, áttetsző alsóneműket, tapogatták a nő szőrös szeméremdombját.

Ha ágyadban heverek, alattad, fölötted, melletted vagy előtted, már nem vagyok magamnál. Mintha csak egyetlen hatalmas kéjgombóccá alakulnék, ahol már nem tudom, hogy hol vagyok még én, és hol kezdődsz te, egybeolvadunk, mint két amőba, testünk mintha minden csontozatot hiányolna, csak a hús él, zsibong, duzzad, pulzál, liheg.
Minden nap más. Kiismerhetetlen, néha ötödszörre sem tudok betelni vele, máskor egy-kettő után elég. Amikor már nem tudom, miért is karmolásznak körmeim az ágyrácson, és miért tépődik a lepedő, amikor tollat tudnék fogni a lábujjaimmal is, és a torkomon mély vadállati hangok jönnek ki, amiken újra és újra meglepődöm, hogy eddig bennem szunnyadtak...amikor feléled bennem a riherongy cafka, az élveteg nő, a macska, ki karmol, harap és fúj, a ragadozó, aki keményen öleli áldozatát a végső percekig, amikor egész testemben feltör a forróság, és kiver a hideg, amikor húsodba harapok, hoagy felordítasz, és nem létezik más, csak kettőnk egyetemes ritmusa...
Valamikor akkor történik, hogy egy pillanatra megáll az idő, arcunkon csodálat figyeli a mozdulatlan levegőt, szememdben a szememet, az izzadságcseppet, ami csordulásában megáll homlokod közepén. Lassított felvételen történik minden mozdulat. A lélekzet eláll, a szív dobog csak tovább. A feszültség a tetőfogkára hág, lassul az ütem,már csak egy, és még egy lökés... és mint kártyavár zuhan minden lefelé, elernyednek az izmok, feltör a sóhaj, a nyögés és sikoly, a karmok visszahúzódnak, az állkapocs ellazul, tovább csorran vidáman a csepp, az óra új kerékvágásba kettyint.
Mintha hirtelen az egész világ napsütésben úszna. Mintha minden gond, fáradság, feladat egy csapásra megoldódna. Csak ennyi, semmi több. Egymáson fekszünk, mint két főbelőtt fenevad, szájam a szájadon tapad. Tudjuk, válni kell már, de odázzuk még a búcsúzást.

Amálka mosolygott. A férfi ránézett, méy, meleg gesztenyebarna szemébe, figyelte a csillogásást, a bölcs nőiség visszasugárzott rá, simogatta testét, lelkét. Magához húzta a nőt, karjaival szorította. Mint a dohányos, aki tudja, hogy utolsó slukkot szív a cigarettából, aztán elhamvad a parázs, kialszik a tűz, de még a végsőkig szívja, szívja magába az epesztő nikotint.
Amálka kibontakozott karjai közül, felállt, néhány lépéssel elhátrált a férfitől, de még mindig mosolyogva nézett rá.
„Hiszen már mindent megadtam neked.”
József agyába fúródtak a szavak, mint egy frontális pisztolylövés. Pánik vett úrrá rajta, és kezével Amálka után kapott. A meztelen női test úgy olvadt szét ujjai között, mintha forró füstöt markolt volna meg.
Egyedül maradt.
Kinyitotta a szemét és felült az ágyon. A szobát belepte a zsíros ételmaradékok fullasztó szaga. Józsefen hányinger vett erőt, felugrott, az ablakhoz rohant. Felrántotta, kihajolt, hogy tüdejét teleszívja friss levegővel. Aztán a szoba belseje felé fordult, és mintha most először látná a kuplerájt, elborzadt.
Egyenként szedegette össze a papírtányérokat, kotorta fel a szétdobált, odaszáradt maradékokat. Amikor a borosüvegekhez ért, valami miatt elkezdte számolni őket. Harminchét... harmincnyolc. Az utolsó üveget kiejtette a kezéből. Amálka pontosan ennyi idős volt, amikor meghalt.
- Most már ugye velem jössz?
József hátrapenderült, és elhűlve nézett a fiúra. Egy pillanatig farkasszemet néztek, aztán a férfi körbepillantott. Tekintete végigpásztázta a padlón heverő üvegszilánkokat, a szétdúlt ágyat, végül Amálka felütött naplóján nyugodott meg.
- Azt magammal vihetem? – mutatott a könyvre.
- Gondolod, hogy kelleni fog ott, ahová megyünk?
- Ott nem. De azért emlékbe elteszem.
Kiléptek az ajtón, és lementek a lépcsőn. Ahogy a ház kapuját kinyitották, napfény árasztotta el arcukat. József döbbenten tekintett ki az ajtón. A ház előtt nyoma sem volt az utca szürke némaságának. Helyette végtelen mező terült el, a Nap sugarai a fűszálakon játszadoztak. A férfi a homloka elé emelte alsókarját, és belehunyorgott a messzeségbe.
Az ellenfényben egy női alakot pillantott meg. Hosszú, fátyolszerű ruhát viselt, a napsugarak átütöttek rajta, és láttatni engedték domborulatait. A nő egy staffelei előtt állt, és a tájat festette.
- Álom ez vagy valóság? – kérdezte a férfi félhangon.
A kisfiú és a mező azon nyomban eltűntek, a táj megadta magát a régi, megszokott utca látványának. A házak továbbra is porosan, koromtól sötétlő falakkal meredtek Józsefre. Szemerkélni kezdett az eső. A nő az utca másik oldalán bosszús félhngon káromkodott, majd sietve pakolni kezdte festőállványát. Ekkor látta meg a férfit, tekintetük egy pillanatra találkozott. József mellkasában szúró-szorító fájdalmat érzett, ahogy a nő mélybarna, gesztenyeszínű szemébe pillanott.
- Hé maga! Nem jönne ide segíteni? – kiáltott rá a nő.
Örömmel, gondolta József, és mosolyogva elindult felé az utcán.

Háziasodás

2007-12-27T13:26:00.000-08:00

Napok óta nem találok eleséget. Nem tudom, hogyan fogom megetetni őket. A tejem el fog apadni, és a kicsik éhen pusztulnak. Még az idő sem olyan jó, hogy kivihessem őket. Esetlenek még, védtelenek.
Ma éjjel muszáj, hogy fogjak valamit. A kis csíkos már alig mozog. A tarka talán még kibírja néhány napig. Talán. A fekete erős, meg fog maradni, őt nem féltem.
Viszont az emlőim csak fityegnek ide-oda, ez a legnagyobb gondom.

Leszállt az este. Végre tiszta a levegő. A kicsik alszanak, most indulhatok. Még mindig sok a Kétlábonjáró az utcákon, óvatosnak kell lennem. Óbégató Szörnyekkel járnak. Hogy mennyire utálom őket. A hajam is égnek áll tőlük. Szerencsére ismerem a titkos járatokat. Halkan surranok, nesztelen, beleolvadok az éjszakába.

Csak egy beteg veréb. A földön aludt. Nem volt nagy ügy. Ennyinek ma elégnek kell lennie. Nincs több erőm a vadászatra, haza kell mennem. Remélem senki sem fedezte fel a rejteket. Vigyáznom kell a Dübörgőkkel is, tegnap majdnem kilapított az egyik. Rettenetes fenevadak, a Kétlábonjárók szolgálatában állnak. A kezük alatt kezes jószágokká válnak, de jaj annak az állatnak, aki a gurulóik alá szorul. Szétloccsannak, a földhöz tapadnak, és ha szerencséjük van, azonnal kimúlnak. Jónéhány barátomat elkapták már, nem egy mellett ott ültem, amíg kilehelte a lelkét.

A kis csíkos nem élte túl. Már ki is hűlt szegényke. Hiába, ez az élet rendje. Mindegyik alomból elmegy egy vagy kettő. Még szerencse, ha nem az összes. De majd csak lesz valahogy. Ezzel a szerencsétlen verébbel majd kihúzzuk egy-két napig. Addig is legalább lesz tejem. Hogy cumiznak! Édesek.

Költöznünk kell. A dögszag idevonzza az Óbégatókat. Nem kockáztathatom meg, hogy a másik kettő is veszélybe kerüljön. Előbb a feketét viszem. A napokban láttam egy jó helyet. Száraz, meleg rejtek. Ott jó lesz nekik.

Mi ez a zörgés? Félek! Egyre sötétedik! Nincs kiút!

Foglyok vagyunk. Az új rejtek ugyan száraz és kellemes, de nem jutok ki. Teljes a sötétség, lassan szokik hozzá a szemem. Egy Dübörgő áll itt, de épp alszik. Nem is bűzlik, mint a többi. Megszoptatom a feketét, aztán megnézem, hogy találok-e egy titkos járatot.

Éhes vagyok. Aggódom. Nincs itt egyetlen szerencsétlen rés sem, amin átpréselhetném magam. Életem legnagyobb tévedése volt ide hozni ezt a kölyköt. Itt fogunk elpusztulni mind a ketten.

Megint az a félelmetes zörgés! És világosodik! Most kirohanok! Jaj, egy Kétlábonjáró! Gyorsan fedezékbe!

Kivitte a Dübörgőt. Most már ez is bűzlik mint az istennyila, mindjárt megfulladok. Jaj, ne. Megint zörög és sötétedik. Össze kell szednem minden bátorságomat, és ki kell rohannom, mielőtt megint csapdába esnék. Fekete! Maradj nyugton, amíg vissza nem jövök.

Sikerült. Igaz, hogy el vagyok zárva a kölykömtől, de legalább foghatok magamnak valamit. Talán kétszer is felkelt a Hold, amíg ott bent voltam. Sietnem kell. Talán még nem késő, és meg tudom menteni a kis tarkát.

Biztosan egy Óbégató járt erre. Szétdúlta a fészket. Vérszag. Tarka! Tarka! Itt vagy valahol? Tarka! Semmi válasz. Csak remélhetem, hogy nem tépték szét. Nincs időm tovább keresni, ennem kell.

Szerencsém van. Nyitva hagyták a rejtekünket. Szopj, kicsim, most épp van mit, sikerrel jártam éjszaka. Ha ettél megint mennem kell. Csak hajszolom magam egész éjjel, hogy te legalább megmaradj.

Milyen szag ez rajtad? Kétlábonjáróval érintkeztél? Bántottak?Érdekes. Minél többször szaglászlak, annál kevésbé tűnik visszataszítónak ez a bűz. Nem látok rajtad semmi sérülést, úgyhogy azt hiszem, itt maradhatunk. Hallottam már Kétlábonjárókról, akik nem rugdosnak meg, ha túl közel mész el mellettük. Én személy szerint még nem találkoztam ilyennel. Úgyhogy annak sem látom értelmét, hogy azonnal bedőljek nekik. Meglátjuk, kicsim, meglátjuk, mi lesz.

Ínycsiklandó! Mi ez? Ilyen jót életemben nem ettem! És épp itt találtam a rejtekünk mellett. Degeszre tömtem a bendőm. Csak úgy domborodik ki a pocakom. Ebből jó tej lesz. Phű, most alszom egyet.

Egy Kétlábonjáró közeledik. Elfussak?Meglátott egyáltalán? Egy kicsit lehúzom a fejem, talán akkor nem vesz észre.

Csak bejött és elment. Nicsak! Ő hozta a finom csemegét! No, akkor együnk. Fekete, ma nincs miért vadászni menni. Veled maradok, kicsim, ne félj. Végre kialszom magam. Nem is tudom, mióta nem nyugodtam ennyit. Jó éjt.

Napok óta alig mozdultam ki. A Kétlábonjáró mindig jön, itt hagyja az ételt, aztán kimegy. El fogok lustulni, ha ez sokáig így megy. De valahol jó is. Végre nem kell izgulnom, hogy honnan teremtsek elő ennek a kis porontynak valami ehetőt. Talán már el is várom, hogy jöjjön a Kétlábonjáró. Azt hiszem, hogy nőstény. Vagy legalábbis az lesz. Most már néha hangokat is hallat, ha hozza az ételt. Nem is kellemetlen a csengése.

- Minus! Míííínúúúúús!

Jól van, nem vagyok süket. És nehéz felfogású sem. A többiek ugyan Félfülűnek szólítanak, de ha a Kétlábonjáró ragaszkodik ehhez a sablonos névhez, ám legyen. Jól van, ha muszáj, hallgatok is rá.

- Mí-núús!

Türelmetlen. Mint minden Kétlábonjáró. Jövök. Jövök már. Emlékszem, egyszer még kicsi voltam, anyám egy farakás alá bújtatott minket. Nem tudom, mi ütött belé, hogy ennyire közel kellett mennünk ahhoz a házhoz. Láncos Óbégató szaglászott állandóan a farakás körül, minden percben attól féltünk, hogy kikotor minket onnan és szétcincál. Akkor még bátrabb voltam, és borzasztóan kiváncsi. Nyitva maradt a ház ajtaja, és amikor az Óbégató aludt, átsettenkedtem a házhoz. El nem mondhatom, micsoda jó illatok szállingóztak az orromhoz. Még a frissen fogott Sipítókának sincs ilyen jó szaga. A nőnemű Kétlábonjáró vett észre először. Megállt, és rámnézett. Aztán elindult felém, a karmait kinyújtotta, hogy megfoghasson. Kicsit odébb mentem, hogy ne érjen el. De az illat mágikusan vonzott!
Aztán jött a kan. Ezeknek hatalmas a lába. Kemény, és fájdalmas. Amikor látta, hogy nem tágítok az ajtóból, olyan erővel rúgott belém, hogy métereket repültem ki az udvarra. Alig kaptam levegőt a fájdalomtól. Némán vonszoltam vissza magam a farakáshoz. Azon az éjjelen megfogadtam, hogy soha, de soha nem engedek többet Kétlábonjáró kant a közelembe.

Jó itt. Régóta nem éreztem ilyen jól magam. Ma délelőtt, amikor a kis feketével épp ebben a bélelt rejtekben aludtunk, bejött az egyik Kétlábonjáró. Már kifigyeltem, hogy van egy ivarérett nőstény, és két vagy három kölyök. Lehet, hogy van kan is köztük, de csak ritkán látni, nem tudom még eldönteni, hogy ide tartozik-e.

Szóval idejött a nőstény. Lassan, óvatosan. Közben beszélt hozzám. Már egy-két dolgot megértek. De nem is ez a lényeg. Ha a hangját hallatja, én teljesen beleborzongok. Az egész bundámon végigszalad valami bizsergés, annyira jó hallgatni. Pedig csak annyit mond:

- Jól van Minus. Nincs semmi baj. Ne félj.

Valahogy az az érzésem, hogy azt akarja mondani nekem, hogy most egy kicsit közelebb jön hozzám. És még egy kicsit közelebb. Ajjaj, Félfülű, légy résen! Tudod, a Kétlábonjárók gonosz teremtések! Be ne dőlj nekik!
De ha olyan édes, édes a hangja....

Ezt nem hiszem el... Engedtem, hogy megérintsen! És... és még élveztem is! Nagy baj lesz ebből, bizony, katasztrófa!
A tarkómhoz nyúlt először. Egészen gyengéden, könnyedén kapargászott a fülem mögött. Teljesen elaléltam. Belesimultam a kezébe, és ő végiszánkázott vele a hátamon. Mintha megérezte volna, hogy honnantól nem szeretem, ott abbahagyta. Az állam alá nyúlt, tompa karmaival vakargatni kezdett. Behunytam a szemem, és egy pillanatra elfelejtettem minden előítéletemet ezzel a speciesszel kapcsolatban. Csak duruzsoltam hozzá, hogy csináld-még-csináld-még-csináld-még. És a kéjtől folyni kezdett a nyálam, amit aztán odadörgöltem hozzá, hogy tudja, mennyire szeretem.

Én gondoltam ezt az előbb? Megőrültem? Csak tőrbe akar csalni, csak ki akar lapítani, csak belém akar rúgni, ha már eléggé a bizalmamba fogadtam!

Teljesen össze vagyok kavarodva. A kis feketét már teljesen megbabonázták. Az már örömében kiabál, ha meghallja, hogy jön az egyik kölyök. Nem tudom, hogyan mondjam meg neki, hogy bizalmatlannak kell lennie minden egyes Kétlábonjáróval. Még olyan kicsi és tapasztalatlan. És nem tudja még azt, amit én már tudok.

Döntöttem. Elmegyünk. Nem kockáztathatom meg, hogy ezt a kis porontyot is teljesen elferdítsék. Muszáj egy másik rejteket találnunk.

Nem vittem messzire. Csak egy választófallal odébb. Ide nem jöhetnek utána, de én hamar náluk vagyok, ha hívnak. Az ételüket azért elfogadom. Kell a kicsinek is. De már elegem volt abból, hogy ki is emelték a rejtekünkből, ajnározták, szagukat beletörölték a bundájába...Így most megfigyelhetem, hogy tényleg jóakaratú Kétlábonjárókkal van-e dolgom. Még mindig gyanakvó vagyok. Majd akkor hozom vissza a kicsit, ha lesz elég ítélőképessége, hogy egyedül döntsön.

Na jó, bevallom. Egy kicsit féltékeny is vagyok. Ha a kis fekete nincs a közelükben, akkor velem többet foglalkoznak, engem simogatnak, én leszek a kedvenc.

Jónéhányszor felkelt már a Hold. Rendszeresen meglátogatom a Kétlábonjáróimat, és mindig kedveskednek nekem valamilyen finomsággal. Különösen a Félig-Nőstény foglalkozik velem, hozzá szívesebben megyek oda, mint a többiekhez. A felnőtt kiszámíthatatlannak tűnik, néha nagyon kedves hozzám, máskor meg elmegy mellettem, mintha ott sem lennék. Ez néha elbizonytalanít, hogy egyáltalán fontos vagyok-e nekik.

A kis fekete megbetegedett. A szemén folyik ki a taknya. Nem is csodálom, a rejtekünk nedves és befúj rajta a szél. Félek, még ezt a kis porontyot is elvesztem. Vissza kell vinnem a Kétlábonjárókhoz. Dagi mesélte, hogy rajta is segített már az övé, teljesen meggyógyult. Talán tényleg ez a megoldás.

- Mama, gyere! Manci újra itt van!

Hát igen, gondoltam, hogy ez lesz. Hirtelen megint ő a nagy szám. Én meg üldögélhetek itt sajgó magányomban, és várhatom, hogy nekem is jusson egy kis simogatás. Hát akkor inkább megyek! Élvezzétek csak egymás társaságát, de nélkülem! Szórakozzatok csak. Én majd szenvedek egyedül. Ez lesz a büntetésetek.

Tulajdonképpen kit büntetek én itt? Ülök csak ebben a nyirkos sötét oduban, és morfondírozom. Ők meg élvezik az életet nélkülem.

Na jó. Visszajöttem. De most ne higgyétek azt, hogy igazán szükségem van rátok. Csak azért maradok, mert kell az ételetek. Tőlem aztán el is patkolhatnátok...

Dagi és Göthös látogatott meg. Egész este dumáltunk az utcasarkon. Azt hiszem, nem sokára fiuzós hangulatom lesz. Csak jöjjenek! Szeretem ezt az időszakot. Soha ennyi haver nem gyűlik össze, mind rám hajt és mászik is, ha engedem. Egész nap úton vagyok, végiglátogatom a srácokat, vagy ők jönnek hozzám egy körre. Nagy ászok is vannak köztük, egész jól csinálják. Ma csak tizenketten voltak, kiváncsi vagyok, hogy holnap meg tudom-e dönteni ezt a rekordot. Ha elfáradok, leheveredem a napra, és kinyújtóztatom a tagjaimat. Jól érzem magam, az idő fenséges, minden olyan fényes és tiszta. Elégedett vagyok.

Kár, hogy ez az időszak mindig csak három Holdig tart. A nagy eufóriából belezuhanok a nagy semmibe. És iszonyú szar a kedvem. Még a feketét is lehurrogtam, úgyhogy a közelembe sem merészkedett fél napig. És a Kétlábonjárók is idegesítenek. Göthös eltűnt, valahol máshol csajozik. Pedig ő a favoritom. Megette a fene az egészet.

Hát igen, nemsokára újra babáim lesznek. Ezúttal többen vannak, érzem. Egyre nehézkesebben mozgok. Ma elszalasztottam egy Sipítókát is, mert a pocakom nem fért át a válaszófal résén. Néha nem tudom, hogy örüljek-e nekik, vagy bosszankodjam. Persze nincs ebben semmi sajnálnivaló, eltekintve az elmaradt játszmától. Lebabázni szép dolog, fenn kell tartanunk a fajunkat.

Fekete egyre jobban idegesít. Minek zaklat még mindig? Most már elég nagy ahhoz, hogy a saját lábára álljon. Sőt, itt vannak a Kétlábonjárók is. ugyan még mindig az az érzésem, hogy őt nálam jobban szeretik, de lassan megbékélek ezzel a gondolattal. Csak ezzel a névvel nem tudok megbarátkozni. Miért hívják Mancinak? Volt egy ismerősöm – kilapították szegényt, a Nagy Ragadozó nyugosztalja – akit így hívtak, csak azzal a különbséggel, hogy hölgy volt. Fekete viszont ízik-vérig férfi lesz. Olyan gyönyörű fénylő a bundája, hosszúak a lábai, értelmesek a szemei. Csak ne lenne ennyire kiváncsi. Már most elkódorog a szomszédba, kiül az úttestre, hiába mondtam el neki számtalanszor, hogy az utca megannyi veszélyt rejteget. Csak kuncogott rajtam. Remélem nem lesz baja, nagyon remélem, hogy megmarad.

Hű, micsoda éjszaka! A hatalmas fák a földig hajlanak, az eső fektében zuhog, alig tart meg a lábamon a föld. Pont ma kell megérkezniük? Éppen ebbe a cudar időbe kell beleszületniük! Fáj! Hová rejtsem el magam a borzalom elől? Megint húz! Jön már az első, itt van, hová rohanjak!? A száraz alomra, amit a Kétlábonjáró készített oda nekem! Gondolkozz, amíg még van egy szemernyi ép eszed, csak oda, csakis oda...

Megvolt az első, de nincs nyugtom, csak jönnek egymás után, már megint rohannom kell, mozognom kell, különben beleőrülök a fájdalomba. A hasam kőkemény, majd ellágyul, már jön is, már itt is van, már... jaj, de jó... szünet.

Eddig kettő. Lenyalogatom őket szépen, bent az előkészített odúban. Milyen jó, hogy most van egy kis lélegzetvételnyi időm. Már cumiznak is a kis apróságok. Két kis Sipítóka színű poronty. Ők rám ütöttek.

És mehet tovább a menet! Rohanás! Ez a kert nem elég nagy nekem, száguldanom kell, most már nem lesz szünet, jönnek, már jönnek, érzem, jaj!

Végtére is öten lettek. Teljesen kimerültem. A lábaim néha megremegnek, ha fel akarok állni. Alszom inkább, hagyom, hogy igyanak. Nektek jó dolgotok lesz, most van ennivaló bőven. Erős, okos nemzedékké váltok.

Tudtam, hogy ez lesz a vége. Megmondtam neki, de nem hallgatott rám. Fekete, Fekete... épp itt a választófal előtt lapították ki. Hogyan is fekhetett egy várakozó Dübörgő elé? Teljesen elment az esze? A vére szétfröccsent az utcán, minhat széttaposott bodzabogyó lenne. A szemei kidülledtek, szájából folyt a vér, bundája csatakos és fénytelen lett. Mintha egy pillanat alatt leizzadt volna haláltusájában. Fekete, Fekete...

Most mi lesz velem? Maradhatok itt, vagy költöznöm kell? A Kétlábonjárók fájdalmasan jajveszékelnek, pofájuk kétoldalán víz patakzik. Nekik is hiányzik. Vajon maradhatok ezek után náluk? Nem csak megtűrt vadállat voltam, mert Feketét szerették inkább? Kapok még tőlük enni, fel tudom nevelni a kicsiket?

Minden aggodalmam alaptalannak bizonyult. Nem apadt el a finomságok forrása, rendesen kapok továbbra is enni. Hála a Nagy Ragadozónak! Az öt kis poronty szépen növekszik, nemsokára ki fognak kecmeregni a rejtekből. Amit Fekete nem tanult meg, azt ezek kezdettől fogva magukba szívják: a választófal mögötti világ veszedelmes. A gonosz Kétlábonjárók, Óbégató Szörnyek, és gurulókon közlekedő Dübörgők világa. Amíg az innenső oldalon maradnak, nem eshet bántódásuk.

Megmutattam nekik, hogyan kell az Óbégatókkal bánni. Idegesítő egy falka. A sírba tudod kergetni őket, ha a választófalon innen szép csendesen leülsz, és figyeled őket. Saját magukat hergelik fel, ordítanak, rohannak fel-alá a választófal előtt, hátha tényleg találnak egy rést rajta, ahol bejuthatnak. De nem találnak. Ettől teljesen kikészülnek. Te meg csak ülsz, és rájuk szegezed a szemedet. Tisztára, mint egy kutya-macska játék.

Végre visszajött Göthös. A nap ünnepére elhívtam Dagit is, és kiültünk a választófal elé. Ilyenkor, ha a Hold már magasan jár, és minden Kétlábonjáró alszik, békés az egész világ.
- Félfülű! Elmeséled, hogyan lettél félfülű? – Dagi néha nagyon gyermetegen fogalmaz.
- Már annyiszor elmondtam, nem lehetne valami mást?
- Naaa, légysziiii...

Rendben. Tél volt. Cudar hideg, Akkor még két utcával odébb laktam. Fiatal leányzó voltam, tapasztalatlan, ez volt az első telem. Kint üldögéltem egész este az egyik választófal tetején, és néztem a fehér pihéket, amik az égboltról ereszkedtek lefelé. Annyira lenyűgözött a látvány, hogy észre sem vettem, mennyire átfagytam. A lábaim elgémberedtek, a bundámat ellepte a fehér pihe-erdő. Órákat ülhettem ott, néha kinyújtóztattam a tagjaimat, és megpróbáltam elkapni egy-egy pihét. Érdekes módon nem maradt a kezemen semmi más belőlük, csak egy csepp víz. Lenyalogattam, és tovább nézelődtem. Amikor elállt a szállingózás, hirtelen iszonyatos hideg lett. A föld fehér bundája megkeményedett, és néha, ahogy haza indultam, bele-beleragadt a talpam. Nem tudtam eldönteni, hogy túl hideg vagy túl forró volt-e a talaj. Mire hazaértem, kezdett már lenyugodni a Hold. Lefeküdtem, fájt minden tagom, és ami nem fájt, azt egyáltalán nem éreztem. A fülemet sem. Másnapra eljhalt az egyik fülem. Sokan kérdezték tőlem, hogy Óbégató kapott-e el, de mindig hangoztatom, és erre büszke is vagyok, hogy eddig soha, de soha nem tudott egy lompos dög sem kezet emelni rám.

Dagit jól etetik a Kétlábonjárói. Régebben sohasem értettem, hogyan lehet így élni. Persze az idők változnak, és mindenki megy szépen a maga útján. És akárki akármit is mond, azért mégiscsak változunk. Talán nem lényünkben, de hozzáállásunkban a dolgokhoz igen. Itt vannak ezek a Kétlábonjárók. Ki hitte volna, hogy egyszer mégiscsak megbízok néhányukban? Ma délután még arra is vetemedtem, hogy belemásztam a Félig-Nőstény ölébe. Ott ült azon a puha pamlagon – mennyire szeretek rajta bóbiskolni – és valami fura cuccot tartott a faág-szerű ujjaiban. Először elmentem mellette, és megsimogattam az oldalammal. Aztán, amikor nem reagált, felugrottam mellé, és elkezdtem azzal a hosszú szőrcsomóval játszadozni, ami a fejéből nő ki.

- Na! Minus!

Csak dugja az orrát tovább abba a lapos vacakba. Én sokkal érdekesebb vagyok, elmondanám. Most feltette a lábát a pamlagra. Milyen jó, hogy nincs rajta semmilyen rongy. Most persze kuncog. Megharapdáltam az egyik lábujját, hátha végre foglalkozik velem.

- Minus! Hagyd abba, csikis vagyok!

Csak elértem a célomat. Vakarássza a fülem tövét. Juhujuj, de kiráz a libabőr, mindjárt berosálok. Ezzel teljesen ki tud akasztani.

Egyre bátrabb vagyok. Persze ehhez az is hozzájárult, hogy a kan megsérült. Nem bír járni, egész nap a pamlagon fekszik, és – milyen furák ezek a Kétlábonjárók – ez is abba a lapos kötegbe bámul. Muszáj volt legyőznöm a viszolygásom és félelmem, ha én is a pamlagon akartam szunyókálni. Persze csak a másik végében, ez magától értetődik.

Szegény kan. Érzem, hogy szenved. Szeretne szaladni, de csak ugrál vagy biceg. Na jó, azt hiszem, vele kivételt tehetek. Odamentem hozzá, és egy kicsit megvigasztaltam. A többi Kétlábonjáró pedig odacsődült, hogy nézzenek. Azért ekkora közönségre nem számítottam. Inkább ma kint a kertben bóklászom.

A kicsik már kinőttek a gumibugyiból. Erősek, egészségesek lettek. Nem sokára elkerülnek itthonról, tudom. Ma éjjel mintha eggyel kevesebb lenne. Mintha a kis fekete lány eltűnt volna. Igen, most már biztos vagyok benne, elvitték. Nem is került meg. Pedig, ha jól értettem a Kétlábonjáróimat, őt meg akaraták tartani Manci, akarom mondani Fekete helyett. Most pedig morfondíroznak. A legkisebb porontyuk a fehér-tarkát szereti. Állandóan az ölében hordozza, a kis butus meg hagyja. A Félig-Nőstény a fekete-fehéret ajnározza. Én meg a két kis szürkét szeretem. Ők hasonlítanak a leginkább rám.

Eljött a nap, amikor búcsúznunk kell. Nehéz is egy anyának... de másrészről jó is, hogy nem kell velük már vesződnöm. Megállnak a saját lábukon. Ez az élet rendje. Amikor a fehér-tarkát vitték el, a kis poronty teljesen megvadult. Csak sírt, és sírt hangosan. El is bújtam, mert bántotta a fülemet. Lehet, hogy azt kellett volna megtartaniuk, akkor nem lenne ekkora a lárma. Végülis a szürkéket is elvitték. Ez az ügyetlen fekete-fehér maradt itt a nyakunkon. Miért pont ez?Ezt kedvelem a legkevésbé. Buta mint a tök. Még fára mászni is alig tud. Lusta is. Miért ezzel kell tovább élnem? Miért nem lehetett ezt is eladni?Megyek vadászni, az lesz a legjobb. Hátha addig jön még valaki, és elviszi ezt is...

Nincs szerencsém. Maradt. Milcusnak keresztelték. Eltartott egy kis ideig, mire meg tudtam különböztetni az én nevemtől... ezek a Kétlábonjáró-nevek elég kacifántosak. Fogalmam sincs, hogyan jutnak az eszükbe.

A feketékre rájár itt a rúd. Most Dagi volt soron. Őt is a kapu előtt lapították ki. Ki sem merem mondani... az én Kétlábonjáróim tették. Hiába, hiába. Nekem életemben nem jutna eszembe egy Dübörgő alá lefeküdni aludni. Sosem tudhatja az ember, hogy mikor bődülnek el, és lendülnek mozgásba. Dagi elég kövér volt már a végefelé, nem reagált elég gyorsan. Mielőtt kimúlt volna, még néhány szót váltottunk. Aztán lehajtotta a fejét, bele a vértócsába, ami körülötte terült el, és elaludt. Mire a Kétlábonjáróim visszaértek, már nem volt élet benne. Kár érte, jó fiú volt.

Most már csak Göthös maradt meg nekem. Mindig örülök, ha látom, az egész belsőm ugrál és bizsereg, amikor összeérintjük az orrunkat. Öreg róka már ő is, mint én. Szinte együtt nőttünk fel. Miután elszakadtam anyámtól – a Nagy Ragadozó vitte el, beteg lett szegény – a magam lábára kellett állnom. Új területet kerestem magamnak. A legtöbb helyen kiutáltak, és a harcban alul maradtam. De idővel egyre ügyesebb lettem, és a végén sikerült legyőznöm az egyik itteni főmuftit. Nem sokára ki is múlt az öreg, nem volt már sok hátra neki. Elfoglaltam a helyét. Akkor vetődött a környékre Göthös. Már amikor megláttam, éreztem, hogy örök időkre szóló barátság lehetne köztünk. De ő amolyan magának való fajta. Nem kergetett el, ha odamentem hozzá, de nem is kereste a társaságomat. Amikor az első telem elmúlt, és jött a tavasz... milyen szép idő is volt... emlékszem a sárga virágok pompájára... emlékszem a fák lágy suhogására... emlékszem Göthös illatára, amikor két mellsőjével átölelt...

Igen-igen. A régi idők... hol is tartottam? Ja, igen. Szóval azóta vagyunk együtt. Igaz, ő legtöbbször portyázik, és napokig, mit napokig, hetekig a nyomát sem látom, de aztán visszajön hozzám, és ha tudom, hogy a közelemben van, a kedélyem is sokkal kibírhatóbb, mint máskor. Ilyenkor még a fekete-fehérnek – na jó, M-i-l-c-u-s-nak – a jelenlétét is el tudom viselni. Néha még élvezem is a társaságát. Főleg, amikor hagyja, hogy a hátára tegyem a fejem alvás közben. Igazából mindig hagyja. Csak én nem akarok mindig vele együtt aludni. Még mindig kis hülye. Csak a szemébe kell nézni, és süt belőle a butaság.

Új tél közeleg. Sűrűsödik a bundám. A Kétlábonjárók meleg odút készítettek nekünk odakint. Jó meleg van benne. Valami fura világos anyaggal bélelték ki, ami nem engedi be a szél süvítését. Meg kell mondjam, azért praktikusak ezek a Kétlábonjárók.

Jaj, mi lett velem? Szédülök... A lábaim nem tartják meg a testem... mennem kell... ki akarok menni... miért tartotok itt fogva... én a szabadság teremtménye vagyok...
Jaj, de rosszul vagyok... a bensőm fáj... mintha kitéptek volna belőlem valamit... az egész hasam ég...
Nincs étvágyam... ha nem mehetek ki, nem is akarok enni... inni sem. Minek? Minek, ha megfosztottatok a szabadságomtól...
Fáj...
Mi ez a kötés a derekamon...? Lerágom, szorít...kitépem minden szőrszálam, de nem tűröm meg magamon...
Engedjetek ki... kérlek... ki akarok menni...
Hiába spriccelsz vizet a szájamba, hiába... úgysem akarok megmaradni... a levegő friss illata nélkül elveszett vagyok...

Már három Hold óta itt fekszem bent. A fájdalmak csillapodtak, a kötést következetesen letépkedtem magamról. Végülis győzőtt az életösztön bennem. A Kétlábonjáróim addig-addig nyomkodták belém az ételt és a vizet, hogy csak meg kellett maradnom. Nem tudom, mi történt velem, de a hasamról lekopott a szőr, és úgy látom, hogy megsérültem ott. Nyalogatom, hogy minél hamarabb begyógyuljon, de minden nyalás fáj.

Nem is olyan rossz itt bent. Meleg van. Odakint meg épp fehér pelyhek szállingóznak az égből. Jó helyem van itt. Miért is ne? Egész nap durmolok, kajálok, aztán megint elpilledek. Ez az élet barátocskáim! Fejedelmi ellátás, meleg vacok, fülvakarászás, kinek kell több?

Szinte az egész telet átaludtam. A sebem szépen begyógyult, a szőr viszont lassan nőtt vissza. Már rügyeztek a fák, mikor újra melegített a hasamon a bunda. Itt a tavasz, végre érezhetem megint azt a pezsgő érzést, amit minden tavasszal érzek. Nemsokára jön Göthös is, és rám mászik... már alig várom.

Mit történt? Nem jön az érzés... és Göthös is inkább eziránt a kis félhosszú fekete-fehér iránt érdeklődik, mint irántam... na ne, ezt nem hiszem el! Az én Göthösöm! Rámászott a fekete-fehérre! Hogy az a Magasságos Ragadozó kaparja ki mindkettőnek a csalfa szemét...!

Csak ülök itt, mint egy vénasszony. Figyelem, ahogy Fekete-fehér nővé válik. Eleinte félt, aztán húzódozott, de két Hold után már ráérzett az ízére. Haza se jött sötétedés után. Én meg csak unatkozom itt a pamlagon.

Most már biztos vagyok benne, hogy ezen a tavaszon nem lesznek kicsinyeim. Talán soha többé sem. Nem tudom, milyen játék folyik itt, de az az állapot félelmetes gyanúval tölt el.

Fekete-fehérnek lesznek babái. Éreztem a szagán.

Már alig bír járni, mindig leheveredik.

Nemsokára annyira lesz... hogy vigye el a keserves takony-betegség...

Megjöttek a babák. Szám szerint három. Négy lett volna, de egy nem élte túl a szülést. Csak a távolból figyelem őket. Tudom, hogy nem mehetek oda, mert harc lenne belőle. De azért kiváncsi vagyok a kicsikre.

Amikor az anyjuk nem volt ott, odamerészkedtem. Erős kis hernyók. Kár, hogy nem az enyémek. Hopp, már jön is vissza Fekete-fehér, iramodjunk innen gyorsan!

Tudom, tudom. A következő hetek megint azzal fognak eltelni, hogy a kis férgeket ajnározzátok. Sikerült már kiismernelek titeket. Hát jó, én majd szépen visszavonulok. Éljétek ki magatokat egymással, úgyis tudom, hogy nem tart egy életen át. Mindennek vége van egyszer.

Néha napokra is elcsámborgok. Jó újra szabadon futkározni, új Sipítóka-lelőhelyeket feltérképezni. Otthon úgyis csak a babaszoba-szag terjeng.

Ott kotorászik. Az illatát is érzem. Minden izmom megfeszül. Most egy kicsit odébbment, fülel. Talán észrevett. Nem, mégsem. Rágcsál tovább. Ki kell várnom a megfelelő pillanatot. Amikor a szél épp elnyugszik, amikor épp megáll a pillanat, akkor, amikor a Sipítóka ráharap a gyökérre, épp akkor nem hallja, hogy feléje közeledem. Hangtalan. Nesztelen. Egyre közelebb. Már a kis fakó szőrszálakat is meg tudom különböztetni. Már csak egy ugrás... igen, már észrevettél, már látod, mi lesz a veszted. De késő. Már a markomban vergődsz. Csak épp hogy megsebezlek. Néhány csepp vért vesztesz csak. Talán még hiszed is, hogy elszabadulhatsz. Talán még reménykedsz. De már az enyém vagy. Gyere, játsszunk. Hopp, hová sietsz, maradj még. Jó lesz nekünk így. Hopp, csak szaladj, úgyis utolérlek. Már meg is vagy. Kedvencem vagy, tudod-e, szeretem, ahogy szaladsz. Lihegsz, kicsim, bundád már csatakos. Közel járunk a véghez. De játsszunk még, bírd ki még egy kicsit, olyan jó veled. No lásd, hisz teljesen kimerültél. Már nem is moccansz. Elérlek még fektemben is. Talán csak nem adod fel? Gyere, gyere játsszunk még! Két karomban elvész a tested, elernyedtek izmaid. Látom, jó puha lett a húsod, épp ínyemre való. Most épp olyan vagy, amilyennek szeretlek. Kedvenc falatom vagy, kis fejed ropog fogaim alatt. Tested porhanyós, nedves, zamatos. Mennyire szeretlek, te kedves.

Végre elmúlt a bébiláz. A kicsik kinőttek a babaszobából. Elvitték őket. Fekete-fehér napokig nem evett. Nem tudom, miért csinál ilyen nagy cécót az egészből. A gyerekek felnőnek, kirepülnek, aztán jön a következő adag. (Miért érzem úgy, hogy ez már rám nem vonatkozik?) Nem baj, meg fogja tanulni ő is. Ez az élet rendje.

Nyugalom költözött a házba. Üldögélünk, alszunk, eszünk. Szép az élet. Már hónapok óta nem történtek gyilkosságok, nem lapítottak ki senkit. Ez megnyugtató. A Holdak egymás után telnek, lassan megint hűl a levegő. Rejtekünkön néha egymáshoz bújunk, ilyenkor fejemet Fekete-fehér vállára teszem. Együtt alszunk nappal, külön vadászunk éjjel.

Megbékéltem a világgal. Megbízom a Kétlábonjáróimban, és a vackomból figyelem őket nap mint nap. Egyszer talán majd meg is értem őket, ha a Nagy Ragadozó engedi, hogy addig éljek. Még ha fura jószágok is, szeretem őket. Befogadtak a családjukba, és nem szeretném, ha csalódnának bennem. Nem éri meg kockáztatni. Nem éri meg elveszteni őket. Most már nem.

A napok egybemosódnak. Mintha minden ugyanúgy folyna le. Már csak a Hold váltakozása adja tudtomra, hogyan múlik az idő. Legnagyobb örömem, ha enni kapok, és ha megsimogatnak. Igen, még mindig folyik a nyálam,(sőt egyre inkább) ha a fülemet vakargatják.

Sokat alszom mostanában. Mintha a hideg szél beköltözött volna a csontjaimba. Mintha már nem a régi lennék. Sok telet láttam már, sokat megéltem. Az utóbbi időben kicsit felgyorsult körülöttem a világ. Néha már elszalasztok egy-egy Sipítókát. Nemsokára már a Dübörgők elől sem tudok eliramodni. Jobb ha itt bent alszom. Jó kis helyem van itt, meleg, pátyolgató. Simogató és lágy. Már nem bánt a múlt. Minden olyan egyszerű, áttekinthető lett. Itt a fekhelyemen még egyszer utoljára elgondolkozom. Szemem elhomályosul. Nem áltatom magam. Tudom, hová tart az utam. Szendergek már, más az álomvilág. Fekete jön felém, és Dagi is. Jó őket újra látni. Menjünk sétálni fiúk, gyertek, fedezzünk fel magunknak új Sipítóka-lelőhelyeket, induljunk...

2OO7 szeptember-október

Tallitü csodás napjai és bukása

2007-12-27T13:25:00.000-08:00

I. RÉSZ

Élt egyszer egy gonosz gnóm. Úgy hívták, hogy Tallitü. Körülbelül akkora volt, mint egy ötéves gyerek, de korántsem volt gyermeki alakja. Háta ugyanolyan görnyedt volt, mint az orra, a bőre zöldes árnyalatban játszott, és fején fakó csimbókokban lógott a haj. Az erdő mélyén lakott egy fölbe vájt kunyhóban.
Tallitünek volt egy különlegessége. Bár kis termetű volt, de ugyanakkora hímtagja volt, mint egy megtermett férfinak. Büszke is volt magára, és persze a szerkentyűjére is, akit Lord Vazegnek keresztelt, és aki legtöbbször a térdét verdeste.
Tallitü egész napját alvással töltötte. És persze aludt Lord Vazeg is. Késő délután azonban, amikor a Nap megkezdte hanyatlását, megmozdult Lord Vazeg, megremegett, és kikandikált a takaró alól. Tallitü még aludni próbált, de hamarosan észrevette, hogy hímtagja ébredezésre noszogatja. Elérkezett a munka ideje. A gonosz gnóm minden nap, amikor a Nap hanyatlani kezdett, kikuporodott az erdőn át vezető út mellé, és várt. Néha sokáig kellett várnia, máskor kevesebbet. Aznap épp jó napja volt. Egy hintó közeledett az úton. Négy gyönyörű fekete paripa húzta, aranyszerszám fityegett rajtuk. A bakon egy kinyalt kocsis ült, míg maga a hintó szikrázó fehér színben tündökölt.
Tallitü egy halk, romlott röhejt hallatott. Mihelyst közelébe ért a fogat, elrugaszkodott, és felugrott a hintó ajtajához. Senki sem vette észre. Aztán felkapaszkodott az ablakhoz, és bemászott a hintóba. Egy fiatal hölgy ült bent, a hosszú út alatt elfáradthatott, mert félrebillent fejjel aludt, kezéből kiesett a hímzése. Tallitü széles vigyorral mustrálta.
Persze Lord Vazegnek sem kellett több, kidugta a fejét a gnóm nadrágjából, hogy ő is szemügyre vehesse az értékes portékát. Akkorára növekedett, hogy majdnem Tallitü orráig ért. A két jóbarát egymásra kacsintott, és Tallitü visszahajtotta a lány szoknyáját. Két csipkés harisnyába bujtatott, feszes comb került napvilágra. A gnóm felröhögött, és lerántotta a lányról a csipkéket.
A fiatal hölgy hirtelen feleszmélt, és látszott rajta, hogy első pillanatban nem tudja, hol van és mi történik vele. Majd a gnómra esett a tekinete, aki épp a szeméremajkait nyalogatta, és gonosz vigyorral kacsintott fel rá. A lány felsikoltott, a kilincshez kapott, de Tallitü gyorsabb volt. Határozott mozdulattal átnyalábolta a derekát, és beledöfte Lord Vazeget a lány hüvelyébe, aki még hangosabban sikoltott fel. De nem használt semmit, mert a hintó zörgése elnyomta a hangját. Tallitü erőteljes döfésekkel baszta meg a lányt, míg az minden egyes lökésre felnyögött.
Lord Vazeg elemében volt, kikutatta a lány minden zegzugát, és nem nyugodott addig, amíg meg nem találta a kéjpontot benne. Mihelyst rátalált, birizgálni kezdte, és már előre ujjongott, hogy milyen hatást vált ki vele. A lány hirtelen felütötte a szemét, kerekre nyílt, csodálkozó szemmel meredt a gnómra. Légzése elmélyült, hörgővé vált, melle megkeményedett, és gerince hátraívben meggörbült. Lord Vazeg érezte, ahogyan szűkebb lesz körülötte a hely, és buja örömében belesimult a lány hüvelyébe, miközben tovább folytatta a ritmikus mozgást. Egy idő után már izzasztóan szűk volt a hely, és Lord Vazeg meg-megremegett gyönyörében. Aztán hirtelen fojtogató szorítást érzett, majd lanyhulást, és újra szorítást. A pulzálás tíz-tizenötször megismétlődött.
Tallitü gonosz vigyorral figyelte, ahogy a lány szájából kicsurran egy csepp nyál, és homlokán patakban szalad végig az izzadság. Még egyszer utoljára beledöfött a pulzáló hüvelybe, és Lord Vazeg egy jó adag fehér kulimászt köpött bele a lányba.
Tallitü elégedett volt. Elvégezte aznapi küldetését is. Spermájában a bujaság mérge csordogált, akibe belelövellte, nem menekült meg többé. Tudta, hogy a lány semmire sem fog emlékezni, mihelyst elhagyta az erdőt, de attól a naptól fogva másként fog nézni a férfiakra. Tekintetében mindig ott lesz a sóvár vágy, és mindent meg fog tenni, hogy éjszakánként megkaparintson legalább egyet közülük.
Tallitü kirántotta Lord Vazeget a lány hüvelyéből, egy pillanatig még elégedetten szemlélte munkáját, aztán kiugrott, otthagyva a szétvetett lábakkal fekvő lányt a hintóban, és eltűnt a fák között. Aznap este már csak őzgidákat és nőstényrókákat fog megkúrni.

II. RÉSZ

Egy nap Tallitü vidáman üldögélt egy farönkön. Persze nem az az örömteli vidámság volt benne, amit emberek szoktak érezni, ha jól végezték munkájukat. Ez egyfajta gonosz öröm volt. Aznap két fiatal szűzet is sikerült megdöfnie. A szűzeket különösen szerette, mert a méreg náluk sokkal erősebben hatott, mint a tapasztalt hölgyeknél.
Hirtelen felfülelt. Patkók dobogását hallotta, és az út végén feltűnt egy lovas. Már messziről látta, hogy egy nő ül a lovon, és megdörzsölte a kezét. Micsoda szerencse, gondolta magában, és Lord Vazegre kacsintott, aki szinte azonnal válaszolt a hívásnak, és az orráig növekedett.
Időközben közelebb ért a lovas. Egy gyönyörű, sudár hölgy ült a lovon, és fürkészve tekintgetett hol erre, hol arra. Testét lebegő fehér ruha fedte, szinte világított az erdő félhomályában. Tallitü ismét hallatta vad röhögését, és eltökélte magában, hogy ezt a hölgyet hátulról fogja megbaszni. Micsoda móka lesz!
Amikor a lovas már elég közel ért hozzá, Tallitü nekikészülődött, hogy felugorjon a lóra. Ebben a pillanatban észrevette őt a hölgy, és tekintetük találkozott. Tallitü egy pillanatra habozott, mert megigézte a hölgy smaragdként fénylő zöld szeme. Ez lett a veszte. A nő szemében harag villant fel, és oldalához kapott. Egy szempillantás alatt előrántott egy kardot, és még mielőtt Tallitü feleszmélt volna, egy suhintással lenyisszantotta a kukucskáló Lord Vazeget a gnóm testéről. Lord Vazeg egy nyekkenéssel a földre hullott, és a gyönyörű hölgy hihetetlen sebességgel leugrott a lováról, hogy felkapja a földön vergődő hímtagot. Aztán felegyenesedett, nemes alakja királynőére emlékeztetett.
- Tallitü! – a hölgy hangja hideg volt, és szigorú. – Mocskos tetteidért most megfizetsz!
A gnóm elkínzott és egyben hitetlenkedő arccal, görnyedten állt a hölgy előtt, miközben mocskos kezeit arra a helyre tapasztotta, ahol nemrég még Lord Vazeg díszelgett. Most lilásfekete vérfoltok terjedtek el nadrágján. Amikor felfogta, hogy mi történt vele, felordított.
- Ki vagy te?! Ezt nem teheted meg velem!
- Ugyan, mit képzelsz? – a hölgy nekikészülődött, hogy újra lovára szálljon, de a gnóm feltartóztatta.
- Kérlek! Soha többé nem teszek ilyet, kérlek! Add vissza Lord Vazeget!
A hölgy egy pillanatig hűvösen szemlélte a gnómot, aztán, mintha jó ötlete támadt volna, vékony mosolyra húzta a száját.
- Lord Vazeget ugyan nem kapod vissza, de adok helyette valaki mást.
Körülnézett. Nem messze tőlük állt egy öreg fenyőfa. Koronája alatt rengeteg apró, hosszúkás toboz feküdt szanaszét. A hölgy odalépett a fához, és felemelt egy igazán apró tobozt. Majd odament Tallitühöz, és a sebhelyére illesztette a termést. Csodák csodájára, azonnal odanőtt a gonosz gnóm testéhez, mintha mindig is ott fityegett volna.
- Nos, Tallitü, ez az új pajtásod. A neve Prince Onán legyen. Ha mától fogva nőnemű lényt látsz közeledni, maradjon meg benned a vágy, hogy jól megkúrjad, de a farkad többé soha ne engedelmeskedjen neked. Ha szükséged lesz rá, fityegjen erőtlenül. Ha meg a pokolba kívánnád, ékeskedjen, és nyaggasson téged, hogy tedd rá kezedet. Csak kunyhód magányos csendjében ágaskodjon, amikor senki sincs veszélyes közelben. Zavarjon fel édes álmodból, és ha eszel, remegjen meg kezedért. Mától fogva a szűzek bántatlanul vonulhatnak át az erdőn, szégyenedben még a képedet sem fogod nekik mutogatni.
A hölgy fellendült lovára, és elhelyezkedett. Előhalászta a levágott hímtagot a zsebéből, és mosolyogva szemlélgette, majd a gnómhoz fordult.
- Egyet se búsulj! Lord Vazegre pedig személyesen lesz gondom!
Azzal megsarkantyúzta lovát, és csengő kacajt hallatva elvágtatott, otthagyva az elhűlt Tallitüt az út szélén.

Omlet már királyfi

2007-12-27T13:24:00.000-08:00

1 rész

„Ó, meghalok Horatio
Túlzajg az ádáz méreg lelkemen
Nem élhetem meg az új híreket
De íme, jóslok: Fortinbrasra száll
Az ország; övé haldokló szavam.
Beszéld el ezt neki, s minden körülményt
Mi okozá - - A többi, néma csend.
(Meghal)
Nemes szív tört meg itt. – Jó éjt királyfi;
Nyugosszon angyal éneklő sereg!“

/Részlet Shakespeare: Hamlet c. drámájából/

De nem éneklő angyalsereg köszönti hősünket a túlvilág kapujában, hanem egy krampusz. Villájával betessékeli őt egy vörösre világított terembe, amelynek közepén üst fortyog, és maga az eleven Sátán kotyvaszt benne néhány elkárhozott lelket.
Három női figura fekete lepelben áll a háttérben.
A terem sejtelmes függönyökkel és leplekkel tele, piros lampionok lógnak a falról, egy orgia képei tárulnak szemünk elé különböző pamlagokról.
Omlet belép és körülnéz. Arcán értetlen mosoly jelenik meg. Kissé bárgyú.
- Hol vagyok?
Harsonaként zúdul rá a röhögés minden oldalról. De leginkább az ördög hahotázik. Kavar és kivillan a foga.
- Isten hozott birodalmamban! Juj, vétkeztem az Úr ellen, nevét hiába vettem. Ha-ha-haaa! Gyere öcsém, kerülj beljebb. Épp atyádat főzöm ebédre, hm, finom lesz. Vegyél magadnak egy nőt ott hátul, csak ne ezeket a halálmadarakat, ezek rágósak.
Omlet tétován botladozik a szoba belseje felé, a pamlagon heverő meztelen lányok kéjesen nyújtják felé húsos karjukat. A Sátán kajánul utánanéz, aztán a három nőre kacsint.
- Eleven kis fazon, nem igaz? Még alig férfi, de már átlát az ármányokon. Nem rossz, igazán nem rossz. Tehetséges fiú – kuncog és kever.
Omlet zavart mosollyal közeledik az első pamlaghoz. Egy ébenfekete hajú nő ráuszítja mély tekintetét, és vörösbarnára festett hosszú körmeivel hivogatóan integet. Testén csak néhány tüll foszlány, hajában aranyláncok.
- Üdv néktek, szép hajadonok…- Omlet most először életében, (khm, halálában) keresi a szavakat és nem jut eszébe sem ép sem képtelen gondolat.
A heverők közt harsány kacaj fakad.
- Gyere már te! – szól bestiális félhangon a vörösbarna karmú nő. Fölemelkedik fekvőhelyéről, és belemarkol Omlet ingébe. Húzza maga felé. Omlet megtántorodik, kezével letámaszkodik a pamlagra.
-Igazán megtisztelő, hölgyem, de engem már elköteleztek szüleim.
Újabb kacagás. Egyik sarokban egy női alak hány. Egy kecskeszakállú férfi megemeli serlegét, és megszólal:
- Pajtikám, olyat fogsz te még itt nézni, hogy kiesik a szemed. Majd megfőzzük azt is. Hé, Lucifer dobjál már ide egy darab királypecsenyét.
A Sátán vigyorogva hátranéz, és belemeríti kanalát az üstbe. Emberi kezet halászik ki, és egy tányérra dobja. A kéz egyik ujján egy hatalmas pecsétes gyűrű. Omlet elborzad, és elájul. A karmos nő felfogja, és az ágyra húzza. Mint az éhes hiénák, a többi pamlagról is felugranak a nők, és Omletre vetik magukat. Csókolják, nyalják, harapják ahol érik. Omlet megrándul a fájdalomtól, kinyitja a szemét, és egy ismerős arc merül fel elötte. Egy fiatal lány, csapzott hajjal, valaha fehér ruhájából csöpög a víz és a bor.
-Okélia…
-Omlet…
-Okélia…
-Omlet…te hogy kerülsz ide…
-De hiszen…hol vagyok?
-Még nem is tudod?
Omlet megpróbálja lerázni magáról a nyaldosó nőstényeket, és felül. Azok továbbra is nyúlkálnak nála, Omlet nem győzi ellökdösni a sok hosszú karmú kezet. Az egyikre rácsap, mire azok egy pillanatra visszahőkölnek. Egy másodperc múlva azonban kezdödik újra a tapizás.
-Okélia…
-Igen, Omlet?
-Mondtam már neked, hogy gyönyörű szemed van?
-Ah, Omlet, ez nem lehet igaz.
-De így van.
-Egész életemben arra vártam, hogy ezt mondd nekem. Aztán beleőrültem. Bizonyára csak viccet űzöl most is szegény lelkemmel.
Omletet legyűrik a nők. A pamlag mélyéről csak tompa hangja hallatszik, fölötte csupasz női karok, lábak, fenekek.
-Hidd el, most nem viccelek.
-Óh, csak igazat mondanál…-Okélia félig elfordul, vizenyős szemében könnyek ülnek. Sápadt kezeivel fakó haját gyűrögeti. Egy béka ugrik az ölébe, és brekeg.
-Okélia, szerelmem…- Omletet már félig levetkőztették a nők, haja összekócolva, nyaklánca kézről kézre jár. Valaki eléteszi a királyi kezet, és lehúzza a pecsenye ujjáról a gyűrűt. Omlet nem veszi észre, hogy a király gyűrűjét az ő ujjára húzzák. Csak Okéliát látja. Előkerül egy hermelinszőrme szegélyű vörös királyi palást. A hátára borítják.
A Sátán kaján vigyorral fordul a három fekete ruhás női alakhoz.
-Na, mit mondtam? Nemsokára az enyém. Minden el van rendezve. Még csak nem is ellenkezik. Ez a jó vér!
Az egyik fekete női alak elővesz egy noteszt, felüti, és egy lúdtollal néhány sort ír bele. Aztán újra a köpenyébe rejti a füzetet, és kőarccal mered maga elé, ugyanúgy mint a másik kettő.
A Sátán röhög.
Időközben Omletet már meg is koronázták. Zilált külsejével nem törődve csak Okéliát nézi, aki közben egy boroskancsóért nyúl, meghúza, aztán leönti vele az ölében ücsörgő békát. A béka brekeg, de nem mozdul. Aztán böfög egyet.
-Okélia, hogyan is nem vettem észre gyönyörűségedet eddig?
-Ah, Omlet.
-Jer hozzám, adj egy csókot szerelmem!
-Omlet, ne – végigsimít a békán.
-Ne késlekedjünk, most van itt az idő. Most kívánlak.
-Omlet, kérlek. – Okélia húzóckodik. A Sátánra pillant, de az nem figyel rá. Felsóhajt. Arcáról hirtelen eltűnik az álmatagság, és komolyan Omletre néz. – Omlet, hagyd már abba, elég ebből a komédiából, nem látod, hogy milyen környezetben vagyunk?
Omlet megrázkódik, és körülnéz. Mintha mély álomból ébredne, megdörzsöli a szemét. Amikor újra kinyitja, tekintete a királyi gyűrűre esik. A Sátán abbahagyja a kevergetést, és hátranéz. Arcán bosszúság.
Okélia lesüti a szemét, és a haját birizgálja. A Sátán előkap az övéből egy fekete, rövid nyelű ostort, és Okélia dereka köré csattintja. Az ostor rátekeredik a lányra, Lucifer pedig magához rántja.
-Na, szépségem, szervezkedünk, csoportosulunk? – szemöldökét összevonja, felülről néz le a lányra. – Nincs ínyemre az ilyesmi.
Okéliát egyetlen rántással az üstbe veti, és belekeveri a paprikás szószba. Tervével azonban elkésett. Omlet szemei felnyíltak, és komor őrülettel néz a Sátánra. Az is vissza őrá. Szemében vörösen égő lángok. Arcán gyűlölettel telt megvetés.
-Hozzátok ide!
A nők hirtelen megdermednek. Arcuk eltorzul, és kéjes ábrázatuk helyén démoni kísértetek pofája jelenik meg. Szemük kifehéredik, eltűnik belőlük a szembogár. Bőrük színe elfeketedik. Hosszú, ostorszerű farkuk nő. Hasukon négy pár emlő dudorodik, harmadik és negyedik karjukkal maguk körül csapkodnak. Csak karmaik maradnak vörösbarnán csillogók.
Az egyik démon megragadja Omletet, lerántja róla a királyi palástot, a koronát, és az üsthöz vonszolja. Lucifer egykedvűen néz le rá.
-Azt hittem, benned megbízhatok. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar meg kell válnom tőled.
Egy pillanatra megáll, körbenéz, és levegőt szippant.
-Adjak még egy esélyt neked?
-Miről beszélsz, pokolfajzat! Mit tettél Okéliával! – Omlet magán kívül van, de nem bír kiszabadulni a démon szorításából.
-Jaj de csacsi bogárka vagy….Na, mégis mit szoktam ilyenkor ajánlani? Nem néztél még okkult videókat? He?
Omlet zavartan bámul rá.
-Persze, persze, még nem vagy fölvilágosítva. Habár ez sem megvetendő kor. Imádom az inkvizíziót. Tudtad, hogy a legnagyobbak az én tanítványaim voltak? Cseles megoldás volt Isten nevét tenni a cégérre. Soha akkora mennyiségű emberanyag nem került az asztalomra. De valahogy mégis túléltétek. Valamit rosszul csinálok, hogy még mindig itt ülök ebben a lyukban, és nem a Föld királya vagyok… Na jó, térjünk vissza rád. Mit adnál annak fejében, hogy még egy pár élettel megajándékoználak?
-Nem ítélhetsz felettem.
-Azt csak te hiszed úgy, barátocskám.
-Takarodj előlem.És add vissza nekem Okéliát.
Lucifer hahotázik.
-Okélia, Okélia, Okéliácska! – hirtelen elkomorul. – Gyere, és halászd ki magadnak.
Félreáll, és utat enged a botladozó Omletnek, akit végre elenged a vasmarkú démon. Az üsthöz érve beletekint, de nem lát egyebet, mint egy örvénylö vörös masszát. Habozás nélkül fölkapaszkodik az üstre, és beleugrik. A Sátán fintorog.
-Na, ennek is lőttek. – sóhajt, kezébe veszi a keverőkanalát, és megforgatja az üst tartalmát. A szósz mélyéből felbukkan egy királyi pecsétgyűrűs kéz. A Sátán legyint, és kikiált az ajtón. – Kérem a következöt!

2.rész

“Ó, meghalok Horatio
Túlzajg az ádáz méreg lelkemen
Nem élhetem meg az új híreket
De íme, jóslok: Fortinbrasra száll
Az ország; övé haldokló szavam.
Beszéld el ezt neki, s minden körülményt
Mi okozá - - A többi, néma csend.
(Meghal)
Nemes szív tört meg itt. – Jó éjt királyfi;
Nyugosszon angyal éneklő sereg!“

/Részlet Shakespeare: Hamlet c. drámájából/

Süketítő csend lesz. Megfoghatatlan levegő. Illanó képzelet. Fény, mely se nem vakít, se nem éltet. Sötét dülöngélés. Hányt-vetett életfoszlány.
Egy árnyék jelenik majd meg. Az idő megfoghatatlan lesz. Nem lesz képzelet, csak erő, mely tovább visz ezen az úttalan úton. Sem Sátán, sem Isten. Csak csönd. Süvítő, eszeveszett csönd. Hamm. Nem, Omm. Lett. Egy sötét hajfoszlány és egy szempár. Eltünik majd. De mikor? De mikor… Három álruhás nő is lesz ott. Szöke hajukat lobogtatja az eltünő semmi. Homoktengernek nézném, ha lenne mit nézni. De az is lehet, hogy ösvény. Vagy felhők. Ezek is lesznek. Csak lesznek. Várni kell még. Egy fiatal lány könnyeit zuhanó gondolat fogja föl.
Találkozni fognak. A sötét szempár és a szomorú könnyek. De hol? De hol… Nem lesz hely, sem idő. Vagy végtelen. Megfoghatatlan. Elsöpör mindent. Egy gondolat, nem marad egy helyben, csak remélni fog. Csak fog…
Okádja. Nem, hogy is… Oké. Lia. Vagy liha? Liba. Nem, lila. Már nem tudom, nem is fogom. Le fog állni az agy. Amíg még lehet, próbálkozom. Itt nem lehet majd koncentrálni. A sötét szempár meg fog érkezni. Ránéz majd a lányra. Lila. Oké. Nem, hogy is? A szempár követni fogja az illanó testet. Szertefoszló kiáltás robbantja majd arcukat. És újra eltünnek a suttogó csendben.
Sokáig esteledik majd. A sötétben villanó életfoszlányok mozognak, fura, alakukat vesztett árnyékok.
A három szőke nő fülelni fog. Minden hangot feljegyeznek majd. Olyan, mint egy kihallgatás. De mégsem. Talán összeesküvés. Mindig a főszereplők tudják meg legkésőbb. Azért izgalom is kell. Csak nem itt. Itt soha nem is lesz izgalom. Csak várakozás. Hogy lejárjon a homokóra. Ha az utolsó porszem is koppanni fog, egy lélek megszabadul. Majd. Ki tudja, mikor. Majd… És azt sem fogják tudni, hogy ki lesz az…
Ráérünk.
Valaki el fogja lopni a homokórát. Nem lesz több szabadulás. A gondolat-talan tömeg csak egyre nőni fog. Egyre több agytalan massza lesz. Az agytalanok gyarapítására. Összeesküvés. Ellenünk.
Oh, Okélia, ha el tudnád nekem egyszer mondani. Eddig nem lett időnk. És úgy néz ki, hogy nem is lesz. Mintha valaki zsebre tenné majd. De az is lehet, hogy….hogyan lesz a múlt idő? Érzem már a rontást. Rajtam is fog. Fogni fog. A jövőnket tervezzük majd. Más gondolatunk nem lesz. Csak a jövő.
Egy gyermek szalad majd elénk. A süvítő szélben szárnyalni fogunk. Arca csillogni fog, mint a tó tükrén játszó napsugár. Nem fogjuk látni.
Egymást öleljük majd hangtalan, érzelemmentesen. Ha ránézünk majd, csak arra gondolunk, milyen jövője lesz. Gondolataink szitáló rostán áthullanak. Eltekintünk. Elfeledjük majd. Szeméből hozzánk szól majd a szeretet, embert tudunk-e majd faragni belőle?
Megannyi döntéshozatal. Talán lesz, talán elsiklunk majd felette.
Ha könnyei forró árkot húznak majd apró orcáján, dühöngeni fogunk. Meg sem látjuk őt. Meg sem fogjuk érteni. Nem tud majd kiállni önmagáért.
Nem figyelünk majd oda. Csak sodródunk, csak gürcölünk.
Csak fájni fog. Nekünk is. Főleg nekünk. Ha nem tesszük majd meg. Ha nem fürdünk meg abban, ami…hogy is? Már el fogom felejteni. Mit is? Csak figyelnék…
Tudni fogom, de csak ha te mondod… egy másodperc múlva…halvány zuhanás…lejáró homokóra…örvénylő sötét kaloda…

3.rész

“Ó, meghalok Horatio
Túlzajg az ádáz méreg lelkemen
Nem élhetem meg az új híreket
De íme, jóslok: Fortinbrasra száll
Az ország; övé haldokló szavam.
Beszéld el ezt neki, s minden körülményt
Mi okozá - - A többi, néma csend.
(Meghal)
Nemes szív tört meg itt. – Jó éjt királyfi;
Nyugosszon angyal éneklő sereg!“

/Részlet Shakespeare: Hamlet c. drámájából/

A kapuban három angyal állt. Szőke hajukat lágyan meglebegtette a langyos szellő. Könnyű halványkék selyemruhájuk követte testük minden egyes mozdulatát.
Amikor meglátták a királyfit, karjukat szívélyesen kitárták, és egyikük megfordította a kapu zárjában a kulcsot. Hárfamuzsika csendült fel, és lágy hangok kórusa köszöntötte a jövevényt.
Omlet csodálkozva nézett körül. Ennyi pompát és ragyogást életében sem látott. Az angyalok hívogatóan intettek, és Omlet belépett a kapun.
Megannyi gyönyörű lény vette körül. Néma mosollyal üdvözölték, megfogták kezét, simogatták arcát, vállát. Omlet engedte magát vezetni, míg egy ismerős alak nem tűnt fel előtte.
Okélia arcán üdvözült mosoly ragyogott. Lassú, habos léptekkel közeledett Omlet felé. Karjait a királyfi felé nyújtotta, aki csak ekkor vette észre, hogy a lány kezében két kockás papucsot tart. Amikor odaért elé, a lány lehajolt, meglazította és leemelte Omlet lábáról a sarut. Helyébe a kockás papucsot adta fel. Omlet maga is gyönyörteli mosolyra fakadt, fölemelte a térdelő lányt, és magához ölelte. Aztán kézenfogva elindultak a rózsaszín felhőkön. Sokáig barangoltak egyik buckáról a másikra, Okélia vezette Omletet, és lelkesen mutogatott újabb és újabb felhőfoszlányokra.
Omlet továbbra is mosolygott, bár úgy tűnt, arcára mintha ráfagyott volna a kifejezés. Okélia eközben leült az egyik felhődombra, és intett, hogy Omlet is kövesse. Maga mellett megpaskolta a helyet, így mutatva, hova üljön a királyfi. Omlet ekkor már nem mosolygott. Leült Okélia mellé, és térdére támasztotta könyökét, homlokát a tenyerébe temette. Okélia szélesen elvigyorodott a boldogságtól, fogain szürkén tapadt a fogszabályzó. Egy mozdulattal összefogta a haját, és kontyba csavarintotta. Letépett egy felhődarabot, és megkötötte vele a haját. Aztán ujjával Omlet vállára koppantott, és amikor az felnézett, biztatóan mosolygott rá. A királyfi nagyon előnytelennek tartotta Okélia a frizuráját, de a mennyei béke kedvéért ő is elmosolyodott, és helyeslően bólintott. Okélia magán kívül volt boldogságában. Felugrott, és táncra perdült. Közben újra és újra Omlet felé kacsintott, aki kényszeredetten bólogatott mindaddig a pillanatig, amíg tarkóján éles nyilallást nem érzett. Valamelyik idegvégződése becsípődhetett két csigolya közé. Fejét féloldalasan tartva, továbbra is figyelte Okéliát, aki minden egyes alkalommal, amikor Omlet egy pillanatra elkalandozott, hosszú, csipkés legyezőjével a vállára csapott.
Egy idő után Okélia belefáradt a táncba, és leült Omlet mellé. Átkarolta a fiú nyakát, és lehúzta magához egy felhőre. Omletben egy pillanatra feléledt a vágy, de amikor meghallotta Okélia horkolását, azonnal le is lankadt.
Megpróbált óvatosan kibontakozni a lány öleléséből, ami nehéz feladat volt, mert Okélia még álmában is újra és újra magához rántotta Omletet. Hosszas kínlódás után végülis sikerült kiszabadulnia, és nehéz sóhaj szakadt fel a melléből. Egy pillanatig azon gondolkozott, mitévő legyen, aztán úgy tűnt, megszületett a döntése.
Lábáról lehúzta a papucsot.
Egy különös friss szellő csapta meg az arcát. Felállt, és elindult a szellő irányába. Egyszercsak elért a felhő végéhez. Egy pillanatra visszanézett, és a távolban még ki tudta venni Okélia ébredező alakját. Aztán már nem gondolt semmire, csak leugrott.

4.rész

“Ó, meghalok Horatio
Túlzajg az ádáz méreg lelkemen
Nem élhetem meg az új híreket
De íme, jóslok: Fortinbrasra száll
Az ország; övé haldokló szavam.
Beszéld el ezt neki, s minden körülményt
Mi okozá - - A többi, néma csend.
(Meghal)
Nemes szív tört meg itt. – Jó éjt királyfi;
Nyugosszon angyal éneklő sereg!“

/Részlet Shakespeare: Hamlet c. drámájából/

Sötét volt. Valahol feküdtem. Tompa hangokat hallottam, és néha dübörgést.
Kinyújtottam a karomat, de valamibe beleütközött. Újra dübörgés. Elkezdtem verni a falat, ami fölöttem eltakart a külvilágtól. Mintha fából lenne. Sikítozást hallottam. Aztán egy idő után néma csend. Még a dübörgés is megszűnt. Tovább vertem a falat, amíg meg nem reccsent. Valaki megpróbált kívülről segíteni.
Egyszercsak napfény vakított el. Karomat a szemem elé kaptam, és hunyorogtam. Egy férfi hajolt felém, valami gödörben feküdtem. Lassan szoktam hozzá a fényhez. Az arc ismerősnek tűnt.
- Fortinbras?
- Élőholt vagy szellem, kit szemeim látnak? Omlet, már királyfi én vagyok. Holtadból visszatérve tán hatalmamra törsz?
Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, Fortinbras előkapott övéből egy tőrt, és szívembe mártotta. Egy pillanatig hitetlenkedő, megcsalatott tekintettel meredtem gyilkosomra.
- Lelkemre, ha egyszer kérdés száll ajkadra: lenni több, mint a hármas tűzkereszt megannyi pokla és menyországa, melyeken áthaladtam. De baráti kéztől megcsalatva méreggel vagy tőrtől halni meg…e tudat inkább taszít örökös, értelmetlen körforgásba, halálok és ébredések átkozott léttelenségébe. Többé hatalmamban nem áll e földi lét…
(Meghaltam.)
- Nemes szív. Tőrt meg itt. – Jó éjt királyfi; Nyugosszon angyal éneklő sereg! - Fortinbras hűvösen elmosolyodott, és kirántotta tőrét mellemből. Selyem zsebkendőjével felitatta róla véremet, aztán megfordult, és elindult a trónterem felé.

+ + + +

A krampusz villájával betessékel egy vörösre világított terembe…

Damica és Domkó

2007-12-27T13:22:00.000-08:00

És így szólott az orákulum:

Látom a két gyermeket
Barlang mélyén járni
Vörösre festi vágyukat
Öröm és fájdalom
Lábuk nyomdokában
Szent virágok nyílnak
Szívük bugyraiban
Tilos szerelem árad

A varázsló kilépett a barlangból, és suhintott egyet a pálcájával. A bejárat hangtalanul bezáródott mögötte. A varázsló szemügyre vette művét, és elégedett volt vele. Senki sem léphet be ide többé. Elindult lefelé az úton.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Húsz év telt el.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Damica a mező széléhez ért. Itt végződött a varázsló birodalma. Tyúklépésben végigjárta a határvonalat, hogy egyetlen millimétert se szalasszon el abból a területből, ahol még járhatott.
A mezőt szántóföld határolta. A túloldalon pedig lakott valaki, aki egyre inkább beférkőzött Damica szívébe. Délutánonként, amikor már nem kellett varázsigéket kívülről tanulnia, és volt egy kis szabad ideje vacsora előtt, mindig kijött ide, és leült a határvonalra. Tartása nyugalmat árult el, de szíve hevesen vert, és minden felröppenő madár, minden zörej a közeli erdőből fokozta izgalmát.
Egy idő után, amikor a Nap épp vörösbe készült fordulni, megjelent a szántóföld túloldalán Domkó. A fiú magas volt, arca szögletes, álla erősen előre ugrott. Fáradtan leheveredett a földre. Látszott rajta, hogy az egész napos munka a földeken teljesen kimerítette. Nyár eleje volt.
Damica halkan felnevetett, amikor meglátta Domkót. Szíve annyira vert, hogy alig bírta kivárni, amíg Domkó kipiheni magát. Halkan dúdolgatni kezdett egy dalt, de minden egyes sor után szünetet kellett tartania, mert feltört benne valami csiklandozó, örömteli érzés, amit nem akart elnyomni. Ilyenkor elmosolyodott, élvezte a fel- és lefelé szaladó, meleg érzéseket a gyomra tájékán, és szeme fekete gyémántként csillogott.
Domkó fél órát feküdt mozdulatlanul, néha már úgy tűnt, hogy mély álomba merült. Damica alig bírta kivárni a pillanatot, ami minden este akkor következett be, amikor a Nap megérintette a magányosan álló nyárfa koronáját. Domkó ekkor végre kinyitotta a szemét, és Damica irányába tekintett. Amikor meglátta a lányt, elmosolyodott, és mintha egész nap csak pihent volna, frissen felugrott fekhelyéről. Gyors léptekkel indult a lány felé, szőkésbarna, ritkás haját néha meglebbentette egy könnyű szellő.
Damica aprókat ugrott örömében, és két öklét szája előtt tartva egymáshoz veregette. Annyi minden mesélni valója volt. Olyan sokminden történt az előző nap óta, mindent, mindent meg akart osztani Domkóval. De leginkább annak örült, hogy ma megint magához szoríthatja a fiút, érezheti ahogyan együtt dobog a szívük.
Már alig választotta el őket két méter. Domkó kitárta karját, és már szinte futott Damica felé. Szinte már összeért az ajkuk, és egymásra fonták volna karjaikat....
De hirtelen... mintha falba ütköztek volna. Testüket nem választotta el két centiméter sem, de nem érezték egymás melegét, csak valami hideg, kemény falat, mintha láthatatlan üvegtábla magasodott volna kettejük között.
Első pillanatban értetlenül és ijedten néztek egymásra. Ahogyan kezükkel végigtapogatták az üvegfalat, lassan érlelődött bennük a felismerés, hogy nem érinthetik meg egymást, és eluralkodott rajtuk a kétségbeesés.
- Ez a varázsló műve! – Damicában felforrott a düh. – Ezt nem teheti velünk! Most az egyszer nem!
Sarkon fordult, és energikus léptekkel eliramodott. Domkó még egy ideig nézett utána. Kinyújtotta a karját, és érezte, hogy az üvegfal eltűnt. De a határvonalat nem merte átlépni. Félt a varázsló hatalmától. Tudta, hogy Damica aznap már nem fog visszatérni, mégis leült a határvonalra, és maga elé bámult, miközben letépkedte és elhajigálta a körülötte lévő fűszálakat.

Damica abban a pillanatban ért haza, amikor a Nap lebukott a horizont mögött. Berontott a házba, és már mély levegőt vett, hogy sérelmeit a varázsló elé tárja, amikor észrevette, hogy vendégeik vannak. Hirtelen lesütötte a szemét, mély lélegzetet vett, és meghajolt a négy impozáns női alak előtt, akik az asztal körül ültek. Csak ekkor vette észre, hogy ruhája bemocskolódott, és néhol elszakadt. Hajához kapott, és érezte, hogy a hosszú tincsek szabadon lebegtek feje körül, és a haját összetartó kapocs féloldalra csúszva lógott. Damica hátrasimította a haját, és kiegyenesedett. A négy alakot szemmel tartva a varázslóhoz fordult.
- Apám, beszélnem kell veled.
- Gyermek. Nem is akarod tudni, hogy minek köszönhetjük előkelő vendégeink látogatását?
Damica mély levegőt vett. Érezte, mint mindig, hogy nem tud ellenállni apja akaratának. Vállai ernyedten lógtak, és matt hangon megszólalt.
- Nos, igen. Tudni szeretném.
- Okos lány vagy. Hallgatsz az eszedre. A te ügyedet majd megbeszéljük, ha látogatóink távoztak. Feltéve, ha akkor még fontos lesz neked.
- Igen, apám.
- Nos, Artemízia, kérlek tudasd lányommal, milyen megtiszteltetés éri házunkat.
A legmagasabb női alak enyhe bólintással felemelkedett. Magas, fenséges alakja szinte a mennyezetig ért, és amikor megszólalt, hangja búgó gerléhez hasonlított:
- Damica, kérlek járulj elém - a lány engedelmeskedett, gyomrában vegyes érzelmek kavarogtak. – Nos, kedves gyermek, azért jöttünk ma el hozzád, hogy örömmel hírül adjuk a tanácsban előterjesztett akaratunkat és meghozott döntésünket.
Artemízia kiterjesztette karját, és egy pillanatig úgy állt ott, mint egy hatalmas fehér madár. Aztán Damica vállára helyezte kezét.
- Énetha Istennő papnői a tegnapi ünnepélyes tanács keretében téged választottak meg körünk új tagjává. Ez számodra nagy megtiszteltetés, az ország háromszázötven jelentkezőjéből rád esett a választásunk. Három nap múlva megkezdődnek a beavatási szertartások. Mostantól úgy kell alakítanod az életedet, hogy méltó légy Énetha Istennő szolgálatára.
Artemízia elhallgatott, és lágy mosollyal nézett a lányra. Damica körül megfordult a világ. Két héttel ezelőtt még nem lett volna nagyobb boldogság számára, mint az Istennő szolgálatába lépni. Hónapokon át készült a megmérettető vizsgára, és mennyire örült, amikor érezte, hogy jól sikerült.
De most...? Két hete ismerte meg Domkót. A vizsga másnapján történt. Damica felszabadultan járt-kelt a varázsló birodalmában, és mivel aznap nem kellett tanulnia, olyan helyekre is elvetődött, ahol addig még nem járt. Így jutott el a szántóföldhöz. Jókedvűen letelepedett egy fűzfa alá, és elnézegette, ahogyan a szántóvetők dolgoztak. Az eke elé fogott lovak engedelmesen lépdeltek, és egymás után rótták a barázdákat. Damica letépett néhány szál füvet, aztán eldobta. Halkan nevetett, amikor észrevette, hogy az egyik ló megbokrosodott, és megpróbált elszabadulni. Talán egy darázs csípte meg, ezt nem lehetett olyan messziről kivenni. A szántóvetők hangos kiabálással próbálták a lovat megfékezni, de az egyre inkább ágaskodott és nyihogott fájdalmában. Damica ekkor észrevett egy fiatal férfit. Magas volt, világosbarna ritkás hajjal, és előreugró állal. A lány a szeme fölé emelte a kezét, hogy jobban megnézhesse magának a fiút. Mintha valami mágnes húzta volna, felemelkedett, és néhány lépést tett a szántóföld szélén. A fiatal férfi most határozott léptekkel a lóhoz lépett, és megfogta a kantárszárat. A többiek elhallgattak, és nézték, amit csinál. A fiú pedig az ágaskodó ló mellé állt, és ameddig csak elért a kezével, simogatni kezdte az állat szügyét. A ló lassan megnyugodott, és visszaereszkedett négy lábra.
A fiatal férfi még simogatta egy ideig az állat nyakát, aztán elindult vissza a munkájához. Megtörölte a homlokát, és közben felpillantott, pontosan oda, ahol Damica állt. Ugyanúgy a szeme elé emelte a kezét, mint a lány, és egy pillanatig úgy álltak ott, mint egymás tükörképei. Aztán a lány elnevette magát, és a férfi viszonozta örömteli kacaját.

És most itt a hír, hogy papnővé kell lennie. A templomból sohasem jöhetne ki, még annyi szabadsága sem lenne, mint most. Az istennőnek tett fogadalom szerint férfiakat is csak különleges szertartások keretében lehetett fogadni. Soha többé nem látná viszont Domkót.
A látogatók hamarosan elbúcsúztak, és arra magyarázták Damica döbbent arckifejezését, és üveges tekintetét, hogy szegény pára még nem tudja felfogni szerencséjét.

Domkó éjfélig üldögélt a fűben. Sokmindenen gondolkozott, de leginkább Damicán, és azon a tűzforró érzésen, ami már lassan két hete elkisérte. Két héttel azelőtt épp telihold napja volt, és az állatok idegesek voltak. Később kiderült, hogy vihar is készülődött. Még most is emlékszik arra a pillanatra, amikor meglátta a lobogó fehér ruhás lányt fent a mező szélén. Tudta, hogy tiltott területen állt a lány, ott kezdődött annak a hóbortos varázslónak a birodalma. A faluból még senki sem merészkedett arra. Az járta, hogy aki arra tévedt, mind borzalmas körülmények között halt meg.
Domkó felállt, és elindult hazafelé. Szíve táján nehézséget érzett. Talán sohasem lehet majd övé a lány. A varázsló betegesen odafigyelt arra, hogy mi történik az országában. Elhatározta, hogy beszél a szüleivel a dologról. Már hajnalodott, amikor hazaért, és erős szél fújt. A háta mögött a távolban villámok csapkodtak, a varázsló birodalmában vihar tombolt.
Felébresztette szüleit.
- Édesanyám! Édesapám! Beszélnem kell magukkal.
- Nahát, Domkó, nagyon fontos dolog lehet, ha fel kell ébresztened minket. No, hát vágjál bele.
- Két hete megismertem egy lányt.
- No, ez jó hír fiam. Aztán, kedvedre való-e? – kérdezte az apja.
- Jaj, kedves szüleim, a legszebb lány a világon, kedvemre való, amolyan tüzes kis boszorka... De van egy kis bökkenő... Lakhelye a varázsló birodalmához tarozik.
A két idős szüle hirtelen egymásba kapaszkodott, és rémülten néztek fiukra.
- Az már baj, fiam – mondta az apja szomorúan. – Biztos valami furmányos ármánnyal főzött meg téged is.
- Azt nem hinném. Olyan tiszta öröm van a szemében, ha meglát.... azt nem lehet tettetni.
- Aztán mondjad csak, te mit érzel iránta? – kérdezte az anyja.
- Ha meglátom, forróság önt el. A gyomrom ugrál fel meg le, a szívem az örömtől hevesebben kezd dobogni és minden ízemben remegek.
Az asszony a férjére nézett, és elmosolyodott. A férj bólintott, és sóhajtott.
- Ha így áll a dolog, akkor menj, és legyetek egymáséi. Hallgass mindig arra, amit a szíved diktál, fiam. Akkor nem lesz semmi baj. Látod, mi is ezt tettük, pedig nehéz volt. De nem bántuk meg – az apa átkarolta feleségét, és egy csókot nyomott az arcára.
A fiú megkönnyebbülten felsóhajtott, megköszönte szüleinek jóságukat, és elhagyta a szobát. Kiment a tornácra, és kinyújtóztatta a tagjait. Egy ideig szótlanul állt a hűvös nyári hajnalban.
- Fiam – meglepetten megfordult. Anyja állt mögötte. – Ha bármi kételyed van, eredj a vörös sziklához. A hagyomány szerint a sziklában barlang van elrejtve, de kapuja csak azoknak nyílik meg, akik igazán szeretnek. Egy ősi varázs ül rajta, ami erősebb, mint a varázsló hatalma. Eredj, és bizonyosodj meg.
Az anya megfordult, és visszament a házba. A fiú még sokáig nézett utána. Aztán megfordult, és nekiiramodott. Ki a faluból, át a szántón, fel egészen a mezőig. Nem bánta, hogy az eső átáztatta ruháit, nem bánta, hogy a fák veszedelmesen hajladoztak a szélben, csak rohant.

- Nos, gyermek, mit szólsz ehhez a hatalmas kitüntetéshez?
Damica összerezzent a varázsló szavaira, és felnézett.
- Mit tettél.... – suttogta.
A varázsló összevont szemekkel nézett rá.
- Miről beszélsz, te balga?! – ordított a lányára. – Nézzem tétlenül, hogyan teszed tönkre az életedet egy parasztért?!
- Nem paraszt! Te nem is ismered! Hogy lehetsz ilyen hideg?! Mintha nem is az apám lennél! Nem látod, hogy szenvedek? Nem látod, hogy szeretem?!?
- De. Azt látom – a varázsló higgadtan megfordult, és felemelte íróasztaláról a pálcáját. – De ezen segíthetünk.
Damica felordított. Mint egy vadállat, aki az életéért küzd, az ajtó felé vetette magát. A varázsló csak egy könnyű mozdulatot tett a pálcájával, és Damica megdermedt futtában.
- Nem mész te sehova sem, kicsim. Ülj csak le ide szépen, és légy jó kislány – egész idő alatt a lány irányába szegezte a pálcáját, aki, mint egy hipnotizált nyúl, engedelmeskedett. Csak a szemében villogott harag és fájdalom.
- És most... – újabb legyintés következett a pálcával. – Már meg is szabadultál minden fájdalmadtól, és a butaságaidtól is...
Damica felegyenesedett. Szeméből eltűnt a harag, eltűnt a fájdalom, csak üresen bámult maga elé. Elindult a szobája felé. Mielőtt az ajtó elé ért volna, megfordult, és a varázslóra nézett.
- Jó éjszakát, édesapám.
A varázsló összevonta a szemöldökét, és fürkészően figyelte lányát, amíg el nem tűnt hálószobája ajtaja mögött. Aztán leroskadt egy székre, és visszahelyezte pálcáját az íróasztalra. Egy ideig mozdulatlanul ült ott, és a falióra ketyegését hallgatta. Amikor azonban elütötte az éjfélt, felállt, és nekikészülődött, hogy ő is lefeküdjön.
Ekkor hirtelen zörejre lett figyelmes. Damica szobájából jött. Odament az ajtóhoz és lenyomta a kilincset. Erős légáramlat taszította fel az ajtót. A varázsló abban a pillanatban már tudta, hogy lánya szobája üres. Az ablak nyitva volt, a függönyök vadul csapkodtak.
A varázsló éktelen haragra gerjedt.
- Átkozott! Többé nem vagy a lányom! De másé se legyél, inkább halj meg!
Az ég felé emelte kezeit. Ujjai karmokká görbültek, és szikrák csapkodtak ujjbegyeiből. Odakint hihetetlen sebességgel csapódtak egymáshoz a sűrű felhők, és villámokat szórtak magukból. A vihar másodpercek alatt az egész birodalomra kiterjedt, fákat döntött ki, házakat tépázott meg. A varázsló hosszú ideig állt ott, és gyűlöletét, keserűségét a viharba zúdította. Aztán félájultan a padlóra zuhant, testét száraz zokogás rázta. Percek múlva, hosszú idő után elöször kibuggyant szeméből egy könnycsepp.

Damica már jó ideje rohant. Nem tudta, merre, azt sem, hogy mi vár rá ezután, csak azt tudta, hogy rohannia kell. Eleinte észre sem vette, hogy ruhája az égszakadástól átázik, haja csimbókokban lóg. A villámok csapkodását is csak akkor észlelte először, amikor a közvetlen közelében dőlt ki egy fa. Felsikoltott, átugrott a fa törzsén, és rohant tovább. Tudta, hogy a varázsló küldte utána a vihart, érezte fájdalmát és tehetetlenségét, de most nem cselekedhetett másként. Most az egyszer nem.
Egy idő után lelassította lépteit. Gondalatai lassan kitisztultak, és eddig ismeretlen erőt érzett magában. Lassan érlelődött benne egy elhatározás. Hirtelen nyugalom szállta meg, és lassan gyalogolt tovább, egyenes felsőtesttel, emelt fővel, tekintetével a távolba kapaszkodva.
Hajnalodott már, amikor egy hatalmas sziklához ért. Egy pillanatra megállt, és figyelmét a kövekre terelte. A szikla vöröses színben úszott, és Damica egy pillanatig nem tudta eldönteni, hogy a felkelő Nap fénye festi-e meg a köveket vagy valóban ilyenek. Leült a szikla tövébe, és érezte, mennyire elfáradt. A felkelő Nap fénye egyre melegebben simogatta arcát, szárítgatta lucskos ruháját és haját. Damica érezte, hogy izmaiból kiolvad az erő, szemhéjai lezáródnak, és néhány pillanat múlva már sűllyedt a mély, meleg sötétségbe, ami hivogatóan húzta maga felé.

Valaki gyengéden megfogta a vállát. Simogatta az arcát. Nyakát.
Damica lassan kinyitotta a szemét. Néhány pillanatig nem tudta, hogy hol van, szemei fókusz nélkül kutatták a tájat. Csak nagyon lassan tértek vissza tudatába az éjszaka eseményei. A Nap már magasan járt, dél felé járhatott az idő. Damica újra behúnyta a szemét, és két szemöldöke között megjelent egy fájdalmas ránc.
Aztán megint érezte az érintést. Valaki megfogta a kezét. Damica felsóhajtott.
- Domkó...
- Itt vagyok, szerelmem.
Damica szemei felpattantak, és hirtelen teljesen éber volt. Maga előtt látta a férfi arcát, akit mindenkinél jobban szeretett, és bár lelkében nyomot hagyott a fájdalom, mégis ujjongott örömében. A férfi nyaka köré fonta a karját, és magához szorította. Szívében és gyomra tájékán kavarogtak az érzések, forróság öntötte el, és egy pillanatra minden mást elfelejtett. Átadta magát ennek az érzésnek, és rövid időre felolvadt benne.
Domkó megtartotta őt átölelve, érezte a lány minden egyes szívdobbanását, érezte félelmét és fájdalmát is.
Damica egy idő után kibontakozott Domkó öleléséből, tenyerével kitörölte szeméből a könnyeket, és a fiúra nézett.
- Mondanom kell neked valamit – kezdte.
- Mi történt, kedvesem?
Damica elmondta az előző esti eseményeket. Domkó arca elsápadt a hírtől. Megragadta a lány kezét, de nem jöttek szavak a szájára. Valahol legbelül benne is megmozdult a fájdalom, először csak halványan körvonalazódott, majd, amikor egyre inkább tudatosodott benne, mit jelentenek Damica szavai, felerősödött benne, míg elviselhetetlenné nem váltak.
Hirtelen átváltott az érzés hitetlenségbe. A lány szemébe nézett, mélyen, mintha onnan akarná kiolvasni, igazat mondott-e. De nem látott mást, mint fájdalmat, ugyanazt a fájdalmat, amit az imént saját testében is érzett.
- Nincsen semmilyen más mód...? – kérdezte halkan, de maga is tudta a választ.
Damica megingatta a fejét. Aztán, mintha eszébe jutott volna valami, odatérdelt a fiú elé, két kezébe vette az arcát, és mélyen a szemébe nézett.
- De mégis van egy út. Ebben biztos vagyok. A mi szerelmünknek be kell teljesülnie. Érzem, hogy így helyes, mert a szívem beszél hozzám.
Domkó hitetlenkedve nézett rá.
- Miről beszélsz..., nem értelek...
- Holnapután papnővé szentelnek. Eddigi életem vágya teljesül ezzel. De ma még nem vagyok az. Ma még a tied vagyok, és a tiéd is leszek – Damica újra érezte magában feltörni azt az erőt, amit az éjjel érzett, amikor elhatározása megszületett.
Domkó tágra nyílt szemmel figyelte a lányt. Agyában megmozdult a sejtés, de maga sem merte elhinni, hogy a lány arról beszél, amiről ő már régóta álmodott. Megrázkódott, karja libabőrös lett, és megint a lányra nézett.
- Damica... neked érintetlenül kell az Istennő elé járulnod... nem dobhatod magadtól el azt, ami a hivatásod legfontosabbika!
- Nem tudom elhinni, hogy ilyen hatalmas szenvedésen kellene átmennie annak, aki papnő akar lenni – a fiúra pillantott, szemében tűz égett. – Ha nem teszem meg, a lelkem hal meg, és az Istennőt nem tudom többé szolgálni! Az egyetlen, amit csak remélhetek, hogy Énetha meg fog bocsátani nekem. De ebben egyáltalán nem vagyok biztos.
Domkó mondani akart valamit, de ekkor hatalmas robaj hallatszott mögöttük. Damica felsikoltott. Rémülettől kerekre tágult szemekkel figyelték, hogy mi történik körülöttük.
A vörös szikla megrepedt. Egy hatalmas hasadék keletkezett rajta, ami egyre tágabbá és tágabbá vált. Mintha a szikla eleven húsból állt volna, pulzált, a robaj pedig mély hörgésre emlékeztetett.
Damica Domkóhoz simult, és arcát a férfi ingébe temette. Reszketett a félelemtől. Domkó megigézve figyelte a természeti csodát, lenyűgözte őt a vörös kövek életszerű elevensége, és érezte, ahogy feltör benne a vágy, hogy a szikla elnyelje őt, és megismerhesse legbelsőbb bugyrainak titkait.
A robaj egy idő után elhalt. A két gyermek egy ideig még ott állt mozdulatlanul. Ereikben lassan olvadt fel újra a vér, tagjaikba visszatért az élet. Domkó ocsúdott fel először.
- A barlang... – suttogta.
Damica felnézett, és ő is meglátta a vörös sziklában tátongó nyílást. Első pillanatban ijedten tekintett Domkóra, de amikor meglátta a fiú arcán bujkáló mosolyt, feloldódott benne is az ijedelem. A fiú megfogta a kezét.
- Gyere, ne félj.
Felálltak, és elindultak a barlang bejáratához. Közben újra és újra egymásra néztek, egymás szemében bizonyosságot, biztonságot keresve. A napfényt a hátuk mögött hagyták, amikor beléptek, és sejtelmes fénybe burkolózott körülöttük a világ.
Egyre mélyebben hatoltak be a barlangba.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Damica ébredt fel elsőként. Lassan nyitotta ki szemét, és körülnézett. Vörös fényben úszott minden. Az oldalára fordult, és Domkóra pillantott, aki édesdeden aludt még mellette. A lány elmosolyodott, és különös melegség öntötte el testét-lelkét. Hatalmas nyugalom uralkodott el rajta, mint amikor fáradozásai után célhoz ér az ember.
Felült, és mosolyogva szögezte le, hogy a haja teljesen összecsomósodott. Boldogan felsóhajtott. Könnyűnek érezte magát. Felállt, és felöltötte magára ruháját. Csak most vette észre, mennyire sáros és cafatos. De nem bánta. Amikor elkészült, lehajolt Domkóhoz, és egy hosszú, forró csókot nyomott a homlokára.
- Isten veled, szerelmem.
Domkó felnyögött álmában, és a másik oldalára fordult. A nő még nézte egy ideig a férfit, aztán nehéz sóhajjal felállt, és elindult a barlang kijárata felé.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Már reggel óta térdelt Énetha Istennő gigantikus szobra előtt. Szemét lehúnyta, ajkai alig észrevehetően mozogtak. Nem érzett sem éhséget, sem fáradtságot. Szíve legmélyén csak egyetlen kívánsága volt: mindenek ellenére megállni a helyét, mint papnő. Damica minden porcikája az odaadásról tanuskodott, szinte eggyé olvadt a homokszínű kőpadlóval.
Amikor már nyolcadik órája térdelt így, - bárki más már régen feladta volna, mert térdei sajogtak, és zsibbadt végtagjaiból kiszállt az erő – hirtelen zajra lett figyelmes. Felpillantott, és döbbent arccal meredt az Istennő szobrára.
A szobor megmozdult. Először csak egy mosoly volt észrevehető ajkai sarkában. Aztán lassanként megelevenedett az Istennő teste is. Ahogyan ültéből felemelkedett, mintha zsugorodott volna, és néhány perc múlva nem volt sokkal nagyobb, mint Damica, aki lenyűgözve meredt a csodára.
Énetha odalépett a lányhoz.
- Kelj fel, gyermek – hangja különösen lágyan csengett.
Damica felállt, de nem mert az Istennőre nézni. Valahol legbelül el sem hitte, ami történik vele. Úgy gondolta, biztosan elaludt imádkozás közben, és most csak álmodja az egészet.
- Amit látsz, valóság. Hosszú ideje várok erre a pillanatra. Régóta nem éreztem embert érdemesnek arra, hogy megjelenjek neki – szünetet tartott, és a lányra pillantott. Egy ideig mélyrehatóan tanulmányozta az arcát, aztán folytatta. – Rengeteg papnő szolgál nekem. Szinte túl sokan, ha engem kérdezel. Egymást túllicitálva igyekeznek kegyeimet elnyerni. Ki a legerényesebb? Ki a legirgalmasabb? Ha egy istennő ezer éveket néz le a Földre, akkor már nem érdekes a verseny. Biztosra veheted, hogy minden papnőm szűz volt, amikor felszenelték őket. De mára már... és mit is számít! Nem zavar, ha jól érzik magukat. Csak az zavar, hogy nem vallják be maguknak sem. Titkolják. Azt hiszik, bűn. Némelyik még gyilkol is, csak azért, mert azt hiszi, nekem az érintetlenség látszata kell.
Damica úgy nézett Énetha Istennőre, mintha épp most bizonyították volna be neki, hogy a világot nem egy hatalmas teknősbéka hordja a hátán. Énetha folytatta.
- Meglepődtél? Nem csodálom. A kicsinyes emberi ész nem éri fel az istenek örökkévalóságát. De nem azért jöttem ide, hogy prédikáljak neked – Énetha két kezébe vette Damica arcát, és elmosolyodott. A lányt átitatta egyfajta égető tűz, szinte elviselhetetlen és mégis gyönyörrel telt érzés – Azért jöttem, hogy elmondjam neked, mit tartogat számodra a jövő. Gyere, ülj ide mellém.
Miután elhelyezkedtek a templom oltárához vezető lépcsőn, Damica lassan oldódni kezdett hipnotizált döbbenetéből. Énetha folytatta.
- Papnőim közül te vagy a második, aki engedett a szív parancsának. Pontosan tudtad, hogy végzetes következményei is lehetnek. De valaki már meglőzött, kedves. Emberi mércével mérve úgy húsz évvel ezelőtt lehetett... Édesanyádat kilenc hónapig rejtettem el a kiváncsiskodó papnők szeme elől. Köztük járt, de nem vették észre, hogy áldásos állapotban van. Szerettem ezt a játékot. Amikor eljött az idő, ikreket hozott világra. Egy fiút és egy lányt. Őrjöngött, mert tudta, hogy nem tarthat meg titeket. Te a varázslóhoz kerültél, bátyádat pedig a faluban egy gyermektelen házaspárhoz adták.
Damica körül megfordult a világ. Lélegzete felgyorsult, szinte már zihálóvá vált. Minden ízében remegett, de egyetlen hang sem hagyta el a torkát. Az istennő elmosolyodott.
- Nos... ezen már nem lehet változtatni. De van egy ajándékom számodra. Mától fogva legyen a neved: Korámura – aki a szívére hallgat. Befolyásosabb leszel bárki másnál, ezt megígérem neked. De a válladon örökre ott marad a vérfertőzés terhe. Viseld méltósággal. Egy istennő életében apró-cseprő szilánkok ezek. Benned mindig ott lesz legbelül, amit ígértem. Csak lépj az útra, és menj.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Tiszta, csillagokkal borított éjszaka volt. A lány átfagyva ébredt az üres templom kőpadlóján. Énetha Istennő hatalmas szobra méltóságteljesen magasodott föléje. Lassan felegyenesedett, és megdörzsölte a homlokát. Álom lett volna csupán?
Az ajtó kinyílt, és három papnő lépett be rajta. Az egyik Artemízia volt. Kezükben mosdótálat, illatos olajat, lágyan suhogó ruhát és bőrből készült sarut tartottak.
- Készülj, Korámura. A szertartás nemsokára elkezdődik.
A lány kerekre nyílt szemmel bámult a papnőre, aki félrehajtott fejjel tekintett rá, és sokatmondóan mosolygott.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------

Domkó órák hosszat bolyongott. Erdőket járt be, tócsákon, lápos területeken lábalt át. Mindenütt elveszett párját kereste. Csak jó idő múltával tudatosodott benne, hogy nem a természet lágy ölén kell utána kutatnia, hanem az istennő templomának hideg falai mögött.
Amikor a templom kapuja elé ért, egy pillanatra lenyűgözte a hatalmas épület profán egyszerűsége, a vaskos falak méltóságteljes masszívsága. De szívében hamarosan feltört a fájdalom és a keserűség, amikor tudatosodott benne, hogy ezek a falak rejtik el legkedvesebb kincsét. A barlangban megtapasztaltak után már nem létezett Domkó számára más, csak a gyönyörűség, amit újra és újra át akart élni, amíg úgy nem érezte, hogy eleget kapott belőle.
Nekidőlt a templom vaskos kapujának, homlokát a hűvös vashoz szorította. Érezte a gyomrából feltörő kínt, és ökölbe szorította a kezét. Elkezdte verni a kaput. Egyszer, kétszer, háromszor... egyre erősebben, egyre gyorsabban döngette. Testét száraz zokogás rázta, fejét a kapuhoz dörzsölte, és teljesen átadta magát a fájdalomnak.
Hirtelen szemmagasságban kinyílt egy kis ablak. Egy öreg asszony arca jelent meg mögötte, aki félig-meddig ijedten, félig-meddig bosszúsan tekintett a férfire.
- Mit akar? – kérdezte.
Domkó mintha delíriumból ocsúdott volna fel, értetlenül pillantott az öreg hölgy arcába. Egy pillanatra összerezzent, mert lelki szemei előtt csak a lány képe volt, és az asszony arca groteszk módon másolódott rá. Mintha a lányt látta volna hatvan év múlva.
- Damica?
- Nincs ilyen nevű papnőnk. És még ha lenne is, bizonyára nem azért lett papnő, hogy férfiak látogatását fogadja.
Domkóban csak most vált világossá, hogy egy idegen nő áll előtte. De még mielőtt egy szót is szólhatott volna, az öreg hölgy arca eltűnt, és a kis ablak egy csattanással bezáródott. Domkó ismét egyedül állt a kapu előtt. Hirtelen csüggedés vett erőt rajta, és rettenetesen üresnek érezte magát. Felpillantott az előtte tornyosuló masszív templomra, és egy pillanatra úgy érezte, mintha az épület gúnyos némasággal szemlélné. Felsóhajtott, és leült a kapu tövébe. Érezte, ahogy tagjait elhagyja az erő, karjai ernyedten csüggtek teste mellett, lábai terpeszben szétvetve hevertek a porban.
Talán egy fél óra telt el, talán egy nap is, miközben egyre erősebben érezte az űrt, ami lassacskán kitöltötte egész énjét. Amikor úgy érezte, minden, amiben hitt és minden ami érték volt számára, egy csapásra megszűnt, pánik vett erőt rajta. Valamit tennie kellett, hogy ne érezze ezt az ürességet. Ha Damica nem lehetett soha többé az övé, akkor máshol kell keresnie a beteljesedést.
Felugrott, és leporolta ruháját. Aztán elindult vissza a falujába.

Alig telt bele néhány hónap, megházasodott. A falu legszebb lányát vette el. Bármelyik fiú ölt volna a kegyeiért, de a lány Domkót választotta. Talán a fiú komolysága tetszett meg neki, talán a hallgatagsága. Ki tudja.
Domkó mindent megtett, hogy a lány jól érezze magát vele, de szíve legmélyén újra és újra felidézte a barlang eseményeit, Akaratlanul is összehasonlításokat tett.
A lány nemsokára megérezte, hogy valami nincs rendben, és néha, ha már lefeküdtek, és eloltották a mécsest, párnáját hangtalanul áztatta könnyeivel. Egy idő után kérdőre is vonta férjét, sírt, rimánkodott. De a férfi csak hallgatott. A gyermekáldás pedig csak váratott magára.

Egy év múltán levelet kapott. A templomból jött. Domkó izgatottan szakította fel a pecsétet, és mohón olvasni kezdte a sorokat. Egy pillanat múlva elsápadt, egész testében remegni kezdett, és kezéből kihullott a papiros.
Felesége épp ebben a pillanatban lépett a szobába, és egy pillanatig döbbenten nézett férjére. Aztán megpillantotta a földön fekvő levelet, odalépett, felemelte és olvasni kezdte.

Drága Fiam,

Elérkezettnek látom az időt, hogy beavassalak a titokba. Damica nem csak a szerelmed volt, de egyben az ikertestvéred is, ezért meg kell értened, hogy nem lehettetek annak idején örökre egymáséi. De együttléteteknek tanúbizonysága van. Ikrei születtek tőled. Bármennyire is fáj neki, nem tarthatja meg őket. Ezért kérlek Téged, vedd magadhoz a két kicsit. Legalább az apjuk maradjon meg nekik..
Légy áldott, Fiam..

Édesanyád

u.i.: Ha nem hiszel ezeknek a soroknak, kérdezd meg azokat az embereket, akiket eddig a szüleidnek tartottál...

Az asszonyon hihetetlen nyugalom uralkodott el.
- Hát ezért... – mondta halkan. Szeme elhomályosult, és különösen kezdett csillogni. Homlokán a fájdalom ránca jelent meg. – És én még azt hittem, hogy az én hibám...
Egy ideig szótlanul állt ott, kezében forgatta a papirost, látszott rajta, épp azt mérlegeli, milyen megoldást válasszon. Aztán felsóhajtott. Mély, fájdalmas, beletörődő sóhajtás volt.
Odalépett férjéhez, és átölelte. Domkó még mindig úgy állt ott, mint aki sóbálvánnyá változott, de feleségének közelsége, érintése lassan felolvasztotta benne a dermedt sokkot, amit az imént átélt. Egy idő múlva az ő karja is megmozdult, és viszonozta felesége ölelését. Sokáig álltak ott így, és mindketten érezték, ahogy a fagyott levegő megenyhül, szívükbe visszatér az élet, és melegség tölti el bensőjüket.
Amikor az asszony kibontakozott ölelésükből, egymás szemébe néztek. Domkó úgy érezte, mintha most először látná ezt a nőt, és csodálkozott, eddig miért nem vette észre, hogy az asszony szemei csillognak, mint két fekete gyémánt, és haja lágy zuhatagként omlik a vállára.
- Most mit tegyünk? – kérdezte feleségétől.
Az asszony széttárta a karját. Aztán komolyan férje szemébe nézett.
- Mit tehetnénk mást? A gyerekeidnek apára van szükségük. Ha már így történt, vállalnod kell a következményeket.
Az asszony elhagyta a szobát. Még mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, visszafordult, és újra férjére nézett.
- Ha tudtam volna annak idején, hogy mi vár rám, nem mentem volna hozzád. Most már késő. Ha már így döntöttem, ám legyen... Még ma hozd el őket.

2006 okt.-nov.

Vér és víz

2007-12-11T00:32:00.000-08:00

A szoba egyik sarkából alkóv nyílt, előtte szekrény állt. Csak egy keskeny bejárat maradt a beugróhoz. A szekrény mögött tárolták azokat a dolgokat, amikre épp nem volt szükség. Volt ott kis asztal, összehajtogatott ágynemű, takaró, megúnt játék, porszívó, és egy régi vitrin, benne több tucat poros könyvvel.
Sarolta ide szokott elbújni bánatában, vagy ha szülei haragudtak rá.
Az alkóvban félhomály uralkodott. Mivel nem volt ablaka, csak az a fény szűrődött be, amit a keskeny nyílás beengedett.
Sarolta átadta magát álmainak, amikről rajta kívűl senki sem tudott.

Mezőn járt. Sütött a Nap, és madárfütty hallatszott a közeli erdőből. Sarolta kacagott, és a hegyek visszhangozták nevetését. Nem volt egyedül. Egy másik kislány lépegetett mellette, és akárhányszor felnevetett, a kislány vele nevetett. Mintha nem is a hegyek adták volna a visszhangot, hanem ez a másik gyermek, aki - bárhogy is figyelte - szinte pontosan ugyanúgy nézett ki mint ő. Aznap a patakhoz szaladtak. Ott, ahol a patak vize kis öblöcskékben nyugodott, megpróbálták kivenni a víz tükrében, hogy milyen különbségeket fedeznek fel egymás arcvonásaiban. Igen, Sarolta arcán, felső ajkának jobb szeglete fölött volt egy anyajegy. A másik kislány arca azonban olyan fehér volt, mint a hó, semmi hiba nem látszott rajta. Sarolta sokszor tekintett csodálattal ebbe az arcba.
- Tényleg, téged hogy hívnak? – furcsálta, hogy eddig nem jutott eszébe ez a kérdés.
- Kilime – válaszolta a kislány, aztán egy kis szünet után elmosolyodott. – Milyen furcsa, hogy ezt eddig nem kérdezted meg.
Nevettek. Mintha minden gondolat egyszerre vonult volna végig a lelkükön. Megfogták egymás kezét, és élvezték, ahogy a harmatos fű lépteik alatt lágyan megsimogatja mezítelen talpukat.

- Sarolta? Sarolta! Hol vagy?!
Az alkóv időközben besötétedett. Édesanyja hangja közeledett. Sarolta szívében szomorú fájdalom lett úrrá, amikor észrevette, hogy egyedül van. Felsóhajtott, lemászott az összehajtogatott ágyneműk halmazáról, és kijött búvóhelyéről. Édesanyja épp ekkor lépett be a szobába.
- Már mindenütt kerestelek. Mi van veled? Baj van? Egyest kaptál az iskolában? Na, felelj már!
- Nincs semmi baj – mondta Sarolta szomorúan, és megpróbált mosolyogni. – Csak egy kicsit éhes vagyok.
- Épp jókor. Gyere vacsorázni.

Hajnalban nehezen kelt ki az ágyból. Reggelire tejeskávé volt vajas kaláccsal, amit édesapja minden reggel odakészített neki, hogy ne menjen el üres gyomorral.
Az iskolában újsággal fogadták a barátnői. Új kisfiú jött az osztályba. Nagyon csúnya kisfiú volt, felső ajkát nyúlszáj torzította, fogai pedig keskenyek és hosszúkásak voltak, ezért Sarolta barátnői kezdettől fogva „Patkány”-nak csúfolták. Sarolta nem vett részt a gúnyolódásban, de nem is nagyon érdeklődött a kisfiú iránt.
Másnap reggel sietett, mert aznap nem csörgött az ébresztőóra, és az egész család elaludt. Egy kisfiú haladt néhány méterrel előtte, és mivel Sarolta gyorsabban ment, hamar beérte. Csak akkor vette észre, hogy a kigúnyolt kisfiú az. Egy pillanatra az arcába nézett, aztán elkapta a tekintetét, és lesütötte a szemét.
- Szia – motyogta alig hallhatóan.
A kisfiú riadtan nézett rá. Amikor észrevette, hogy osztálytársa köszönt rá, félénken elmosolyodott.
- Mindenki csak Patkánynak szólít. Nagyon rossz érzés. Köszönöm, hogy nem veszel részt ebben.
Sarolta felpillantott, és nyíltan nézett a fiú szemébe. Egy pillanatra megálltak mind a ketten.
- Lehetnék a barátod? – kérdezte halkan a kisfiú, és lesütötte a szemét.
A kislány habozott egy pillanatig, aztán bólintott.
- De legyen titok, jó?
Sután kezet fogtak. Aztán Sarolta pillantása a közeli ház faliórájára esett. Nyolc óra öt perc! Megragadta a kisfiú kezét, és rohanni kezdtek. Bár tudták, hogy beírást fognak kapni, nevettek mind a ketten.

Attól a naptól fogva minden reggel találkoztak. Sarolta korábban kelt fel, hogy iskola előtt még kerülőt tehessenek a közeli parkba. Minden nap új játékot találtak ki, és nemsokára a kisfiúnak már mindegy volt, hogy kigúnyolták-e vagy sem a fogyatékossága miatt. Hiszen volt barátja, aki mellett sohasem érezte magát egyedül.
- Tulajdonképpen mi az igazi neved? – kérdezte Sarolta egy pár nappal azután, hogy barátok lettek.
- Milyen furcsa, hogy ezt még eddig nem kérdezted meg – mondta a kisfiú, és elnevette magát. – Istyu vagyok.
Sarolta megborzongott. Valamire emlékeztette ez a mondat. Néhány pillanatra gondolataiba merült, hogy visszaemlékezzen, mikor is hallotta, de nem jutott eszébe.
- Talán nem tetszik a nevem? – aggodalmaskodott közben Istyu.

Kitavaszodott, és már több hét is eltelt azóta, hogy Sarolta beült volna az alkóvba álmodozni. Barátjával szinte minden szabad percet együtt töltött, már nem csak iskola előtt, de tanítás után is együtt játszottak. Nem létezett már semmi más a számára, a külvilág megszűnt körülötte.
Sarolta délben alig várta, hogy megehesse az ebédjét, és már rohant is az udvarra, ki az utcára, a parkba. Egyik nap fogócskáztak, és mivel mindkettőjüknek úgy volt jó, mindig Istyu volt a fogó. Amikor kifulladtak, leültek egy padra. Istyu szeretett meséket kitalálni, és Sarolta csüggött az ajkain, amikor újabb és újabb sárkányos vagy koboldos mese látott napvilágot Istyu szájából.
- Ha nagy leszek, mesélő leszek – mondta egyszer Istyu.
- Én meg majd leírom a meséidet, és csinálunk belőle egy könyvet, jó?! Híres ember leszel, és sok pénzt fogsz keresni.

Persze a titok már régen nem volt titok, hogy ők ketten barátok lettek. Az iskolában egyre többször csúfolták mind a kettejüket, és nemsokára ráragasztották Saroltára a Nőstény-Patkány nevet. Nem egyszer hangzott el mögöttük „Szerelmespár, szerelmespááár...”
Eleinte nem zavartatták magukat, de amikor Sarolta régi barátnői is egyre többször bekapcsolódtak a gúnyolódásba, már nem érezte tréfásnak a helyzetet.
- Ne is törődj velük – mondta neki Istyu, amikor Sarolta könnyes szemmel panaszkodott neki. – Nekem az egész életem erről szólt, amíg téged meg nem ismertelek.
Sarolta egy pillanatig együttérzően nézett Istyura.
- Én még soha sem éltem át hasonlót. Hihetetlenül rossz érzés. Mondd, mit tegyek?
- Hiszen az előbb mondtam...
- De azt nem lehet! Nem tudok úgy csinálni, mintha mi sem történne, miközben érzem, hogy mindenki utál.
Istyu komolyan nézett a lányra.
- Az az igazság, Sarolta, hogy a barátaid nem utálnak téged. Egyszerűen csak meg vannak bántva, amiért olyan sok időt töltesz velem. És szerintem egy kicsit irígyek is, mert érzik, hogy erős a barátságunk.
Saroltát nem győzték meg Istyu szavai. Ha épp egyedül volt, egész idejét azzal töltötte, hogy kigondolja, hogyan szerezhetné vissza népszerűségét, anélkül, hogy az Istyuval való barátságát fel kelljen adnia. Úgy érezte, mintha két oldalról két hatalmas óriás ráncigálná őt, és ha nem talál gyorsan megoldást a problémájára, a két behemót kettőbe fogja szakítani.
Saroltát annyira megviselte barátnői viselkedése, hogy rövid időn belül ágynak esett. Magas lázzal és torokgyulladással feküdt napokig, és ha épp nem aludt, lázálom-szerű gondolatai egymást kergették a fejében.
A harmadik napon felkelt, és behúzódott az alkóvba. Úgy gubbasztott ott, mint egy megázott kismadár, homlokán gyöngyözött a hideg veríték.

Egy romba dőlt házikó mellett talált Kilimére. A kislány a ház fala mellett üldögélt, és a térdét fogta. Szeme vörös volt a sírástól.
- Kilime?! Kilime! Mi történt veled!?
Kilime felpillantott, és amikor meglátta Saroltát, egy pillanatra fájdalmas kifejezés suhant át az arcán.
- Egyedül voltam... Megsérültem...
Kilime hangja különösen rekedtnek hangzott, mintha elvesztette volna csilingelő zengését. Sarolta leült mellé, kezébe vette Kilime kezét, hogy meglássa a térdén esett sebhelyet.
- Igen, tudom. Én is – szokatlan szomorúság vett erőt rajta. – Kérlek ne haragudj.
Kilime halványan mosolygott.
- Hogyan is haragudhatnék... Hiszen a testvérem vagy....
Sarolta felpillantott, és észrevette, ahogyan elönti a mellkasát egy addig nem ismert, hihetetlenül jóleső, forró érzés. Mintha mindig is tudta volna ezt, de sohasem merte volna kimondani, még önmagának sem merte bevallani. Mintha Kilime nemcsak testvére lenne, de még közelebb állna hozzá, mint bárki más az egész világon. Ugyanakkor tudatában volt annak is, hogy Kilime csak álomkép, akit már évek óta kerget, valaki, aki hiányzik való életéből. Amióta Istyut ismerte, úgy érezte, végre megtalálta azt, akit keresett. Végre van egy lelki barátja, egy hasonmása, aki belülről szinte ugyanolyan mint ő. Aki megérzi a gondolatait, aki előbb tudja, hogy mit akar mondani, mint ő maga. Miért olyan értetlen a világ? Miért sajnálják tőle ezt az érzést, ezt az egységet, amit Istyuval az utóbbi hónapokban átélt?
Sarolta lehajtotta a fejét. Érezte, ahogy őbelőle is feltörnek a könnyek. Kilime vállára hajtotta a fejét, és hagyta, hogy Kilime simogassa az arcát, hogy könnyei a hajára hulljanak, cserébe Kilime ruháját áztatta az övéivel. Érezte, ahogyan szinte összenőnek, mintha csak egyetlen testük lenne, és érezte, ahogy a fájdalom a gyomra tájékáról feltör belőle, és összeszorítja mellkasát. Egy pillanat múlva feltört belőle egy addig nagyon mélyen elrejtett, egész testét rázó zokogás.
- Miért nem lehetsz valódi?!? Miért nem járhatunk egy iskolába? Miért kell titkolnom, hogy rád gondolok, mondd miért?
Kilime átölelte őt, és erősen szorította magához. Nemsokára ő is ugyanúgy zokogott, mint Sarolta.
- Te voltál az erősebb! Átadtam a helyemet neked! – szakadt fel belőle egy idő után.
- Miről beszélsz egyáltalán? – zokogott Sarolta továbbra is.
- Mit gondolsz, miért élek benned? Azt hiszed, csak álomkép vagyok? Amikor egy anyaméhben nevelkedtünk, és mindent megosztottunk egymással kezdettől fogva? Amikor hetek múltán kiderült, hogy csak egyikünk számára van hely, mert különben édesanyánk pusztult volna bele? Ki volt akkor az erősebb? Ki akart életben maradni? Ha akartad volna, elmehettünk volna mind a ketten, de te maradni akartál! Így hát elbúcsúztam, és helyet adtam neked! Hát nem érted? Ez az én ajándékom, az én áldozatom számodra! – az utolsó szavakat szinte már ordította, miközben szeméből patakzottak a könnyek. Tekintetére kiült a fájdalom, eltorzította arcát, és egész testében rázkódott.
Sarolta ugyanazzal a fájdalommal és egy adag döbbenettel nézett Kilimére. Szeméből elfogytak a könnyek, lélekzetét egy ideig visszafojtotta.
- Nem hiszem el... – suttogta egy idő után.

- Sarolta!
Édesanyja szorosan magához ölelte, és csapzott haját simogatta. Sarolta egyfolytában üvöltött.
- Adjátok vissza! Hova tűntettétek! Nem én öltem meg! Nem én vagyok a hibás!!!
- Sarolta, ébredj, szívem, csak álmodsz... csak egy csúnya lázálom... ébredj, szívem... – édesanyja remegő, aggódó hangját csak nagyon távolról hallotta. Hánykolódott karjaiban, megpróbált kiszabadulni édesanyja öleléséből, hasztalanul.
Hirtelen tágra nyitotta szemeit, és anyjára meredt.
- Miért nem mesélted el? – hangja elcsuklott, és mély hörgéssé fajult.
- Szívem... micsodát?
- Hol van a testvérem? Mikor halt meg?
- De kicsim... hiszen sohasem volt testvéred. Tudod, hogy az orvosok azt tanácsolták...
- Meghalt! Elment! Itt hagyott engem...
- Kiről beszélsz?
- Meg akart menteni... – Sarolta újra zokogni kezdett, bár úgy érezte, már nincs egy csepp könny sem a szemében, amit kisírhatna. – Ha tudtam volna, milyen egyedül lenni ebben a világban! Ha tudtam volna...!
- Kérlek, kérlek kicsim, ne rémissz meg. Kérlek, gyere vissza hozzám, gyógyulj meg kicsi babám – Sarolta érezte, hogy édesanyja a könnyeivel küzd, érezte remegését, félelmét, ölelését, görcsösen simogató kezét az arcán, és érezte, ahogy saját testéből elszáll az erő.
Feje édesanyja vállára hanyatlott.

Egy hónapba telt, mire teljesen felépült. Az orvosok ugyan tanácstalanok voltak, mi is okozta Sarolta helyzetének súlyosságát, de fontosnak gondolták, hogy kipihenje magát.
Volt ideje gondolkodni. Egész nap a szobájában feküdt, tekintetét a plafonra szegezte. Amikor édesanyja kérdezte, hogy emlékszik-e arra, amit lázálmában mondott, letagadta. Természetesen minden szóra emlékezett. Azóta másra sem tudott gondolni.
Félt bemenni az alkóvba. Félt az álomvilágól. És félt a valóságtól.
Néha eszébe jutott Istyu. Ilyenkor elkomorodott a hangulata. Most már tudta, hogy kit keresett a fiúban. De akárhányszor is átrágta magát a történteken, akárhányszor felidézte a boldog órákat, amiket a fiúval töltött, újra és újra oda lyukadt ki, hogy Istyu nem az, aki igazán fontos neki. Lassan érlelődött meg benne az elhatározás.
A harmadik héten felkelt az ágyból. Lábai remegtek, mintha nem is lett volna a csontjain izom. Karjával megtámaszkodott a fotelen, aztán a közeli asztalon, míg végül lassacskán eljutott az alkóvig. Kicsit zihált, és egy pillanatra megállt. Aztán összeszedte minden erejét, és belépett a kis zugba.
Szinte azonnal átzuhant álomvilágába.

Kilime pontosan mellette állt, még csak keresnie sem kellett.
- Régóta nem voltál itt.
- Tudom – Sarolta lesütötte a szemét. – Ne haragudj.
- Nem haragszom. Tudom, min mentél keresztül.
- Tényleg tudod?
- Abba betegedtél bele, hogy nem akarod elfogadni azt, ami megtörtént. De mindezen már nem lehet változtatni.
- Pedig annyira szeretném, ha lehetne mégis...
- Ugyan, butaság. Nézd, igazából nekem sem jó, hogy egy alkóvban kell töltenem létemet, és arra várjak, hogy néha ellátogass hozzám. Nekem sokkal jobb ötletem van.
Sarolta kérdően nézett rá.
- Vigyél magaddal mindenhová! Legyek részeddé mindig és mindenkor - Kilime Sarolta mellkasának bal oldalára bökött.
Sarolta lepillantott testvére ujjára.
- De hogyan...?
- Csukd be a szemed. És csak figyelj.
Sarolta engedelmeskedett, és szemhéjai lezáródtak. Kilime odalépett hozzá, és fehér ujjaival megérintette Sarolta arcát. Végigsimított a bőrén, majd a hajával kezdett el játszani. Sarolta gyomra tájékán különös melegség bontakozott ki, ami terjedni kezdettl a mellkasáig. Ő is felemelte kezét, és csukott szemmel megkereste testvére arcát. Ujjai alatt érezte Kilime bársonyos bőrét, halántékán az erek lágy lüktetését, és a puha átmenetet homloka és selymes haja között. Sarolta arcán mosoly jelent meg, ami egyre szélesebbé vált, míg végül örömteli kacaj szakadt fel a torkából. Hallotta, ahogy Kilime csengő nevetése visszhangozza sajátját.
Amikor eleget nevettek, Sarolta kinyitotta a szemét, és megfogta testvére kezét.
- A szívemben mindig lesz számodra hely. Soha többé nem zárlak el a külvilágtól, mindenhová elkísérhetsz!

Az ágyában ébredt fel. Hihetetlenül erősnek és egészségesnek érezte magát. Felült, és körülnézett a szobában. A Nap fénye bejárta a szoba sarkait, és az alkóvba is bekúszott. Sarolta mosolygott. „Ha teljesen meggyógyultam, el fogom húzni onnan azt a szekrényt”, gondolta magában.
Kopogtak az ajtón.
- Igen? – kérdezte kiváncsian.
Édesanyja nyitott be.
- Kicsim, itt van néhány barátod. Bejöhetnek?
- Persze, jöjjenek csak, jól vagyok – mosolygott édesanyjára Sarolta.
Barátnői jöttek el hozzá látogatóba. Mind az öten. Utolsóként Istyu is belépett. Ő is mosolygott. Sarolta meglepetten nézett a lányokra.
- Nincs értelme veszekedni – mondta az egyikük. – Amióta beteg vagy, nagyon uncsi az élet a suliban. Nem volt szép tőlünk a kiutálás. Elhívtuk a barátodat is.
- Akkor szent a béke?
- Szent.
- Akkor most már biztos meggyógyulok! Kezet rá! – kiáltott Sarolta, és miközben előre nyújott karjára mindegyikük ráhelyezte a kezét, hangosan kacagni kezdett. Istyu is nevetett. A lányok egy pillanatra összenéztek, majd egymás után rázendítettek ők is. Így álltak egy pillanatig, míg a kacagás el nem halt, de lelkükben egy életre megmaradt az örömteli csillogás, ami aznap Sarolta nevetéséből zúdult rájuk.

„Köszönöm, Kilime.”

Peló és Naga

2007-12-11T00:11:00.000-08:00

Tél volt, hideg, nyirkos, ocsmonda tél. Az utcán senki sem járt, csak elvétve lehetett néhány szürke járókelőt látni a ködben. Mindenütt csönd. Mindenütt fagy.
Meghalt a Város. Meghaltak az utcák, a fák, a házak, a terek.Meghalt az utca is, ahol Naga és Peló lakott. Még a kócos kóborkutya sem járkált az ablakok alatt alamizsnáért nyüszítve.
Ebben a furcsa magányban, ebben a kietlen homályban hirtelen megcsendült valami. Gyermeki kacagás. Igen, hirtelen visszhangos lett az utca, vidám, csilingelő nevetés töltötte be a levegőt. Aztán kis cipők csattogása, gyermeki lábak ficánkolása... és megjelent végre ő. Igen, ő volt az, Naga, a kislány. Kiváncsi, piros arca pajkosan mosolygott. Megállt és körülnézett. Senki és semmi. Néma csend volt. Naga behúzódott az egyik kapualjba, és várt. Csillogó, barna szemei néha kiváncsian kandikáltak ki a rejtekhelyről. Várt. Várt valakit.
Egy ideig nem történt semmi. Az utcára újra szürkeség borult, nem piroslott Naga arca, elnyelte őt a szürke ház sötét kapuja. Aztán kipp. És utána kopp. Kipp. Kopp. Kipp-kopp, kipp-kopp. Ó, igen! Végre megérkezett Peló, a fiú. Naga ujjongott magában, de még lapult, bár már alig várta, hogy előugorhasson.
Peló megállt, és beleszimatolt a levegőbe. Aztán mosolyra húzódott a szája, és köhhentett kettőt. Semmi válasz. Peló felkapta a fejét, és újra körülnézett. Végigtekintett a szürke, lefüggönyzött ablakokon, a fekete vasrácsos erkélyeken, a szürke házfalakon, és elszomorodott. Naga elérkezettnek látta az időt, hgy színre lépjen. Óvatosan kikandikált a kapu alól, majd hirtelen meglódult, és gyermeki csattanással Peló elé ugrott.
- Szia Naga! – kiáltott fel Peló.
- Helló, Pelló! – felelte Naga, és piros arca ismét pajkos mosolyba gömbölyödött.
Aztán elindultak egymás mellett. Naga néha Pelóra nézett, de Peló lehorgasztotta az orrát. Mentek.
- Hová megyünk? – kérdezte Naga.
Peló megállt. A kislány szembefordult vele.
- Hová? Hát... – Peló megvonta a vállát.
- Hát... akkor menjünk a parkba!
- Jó. Menjünk.
Újra elindultak. A hideg Város az arcukra fagyott, megcsípte őket, aztán átnézett rajtuk. Minden téli találkozás így kezdődött. De ők csak mentek. Ilyenkor még nem érezték a hideget. Ilyenkor még lenézték a Várost. Csak a parkot szerették, porosodó padjait, kék fenyőit, sárga sétányait. Itt szerették a szürke hideget, mert volt benne szín. Itt szerették a metsző fagyot, mert nem nézett át rajtuk, mint a Város. Itt szerették a magányos, szürke ködöt, mert hívta és befogadta őket.
Peló megállt az egyik pad előtt.
- Ez jó lesz?
- Jó – mondta Naga, és leült a padra. Vékonyka kabátján átizzott a hideg, de most még nem bánta. Peló is leült, és ugyanazt érezte, mint Naga. Ketten üldögéltek a padon, a park fái közt, a Város szélén, a világ közepén. Csak ketten voltak, az egész világon nem létezett más élőlény. És tudták mindketten nagyon jól, hogy mi hiányzik. De egyikük sem mondta ki. Nem merték. Úgy érezték, mégsincsenek egyedül.
Naga felhúzta lábait, átkarolta őket, és térdére fektette állát. Aztán Pelóra pislantott. Peló a távolba nézett, belemerült egy másik, képzeletbeli világba. Mindketten egészen közönyösnek tettették magukat, mert nem voltak teljesen egyedül. Ott üldögélt közöttük a Hideg, és néha Pelóra, néha Nagára kacsintott. Mindkettőjüket zavarta ez a hívatlan betolakodó, de nem akarták őt megbántani, mert a téli parkhoz tartozott. És szerették a parkot, a Hideg ellenére is.
Naga egyre jobban fázott, mert kis barna szoknyácskája csak a térde alattig ért. De hősiesen üldögélt, mert tudta, hogy Peló is éppúgy fázik, rövid kabátujja a csuklójáig sem ér. Üldögéltek. Aztán elérkezett a vacsora ideje, és szinte egyszerre álltak fel. A Fagy kétségbeesetten csimpaszkodott beléjük, nem akarta elengedni őket. Már mindketten vacogtak, és lábukban bizsergett a megdermedt vér. Minden lépésükre feljajdultak ujjaik, térdük nyikorogva neheztelt. Lassan mentek a sárga sétányon hazafelé. Egyszerre léptek, egyszerre botlottak, csosszanva csetlettek, míg a fagyott vér engedni nem kezdett. Mindketten tudták, mi hiányzik, de nem mondták ki. Nem merték. Közéjük állt a Város, nagy árgus szemekkel figyelte a két ázott hazatérőt. Minden téli találozás így végződött.
Naga hazament, és Peló is. Otthon végre igazán egyedül voltak. A Falnak mondták hát el mindazt, ami hiányzott, a Fal meghallgatta és megvígasztalta őket. Naga újra mosolygott és arcán felderült a pirosság. Peló pedig kedvesen hunyorított. De mindketten otthon voltak, egymástól távol, hangjukat csak a Fal hallotta, és visszhangozta a választ megértően.
Akkor történt, amikor Naga az ágyon üldögélt, és halkan dúdolgatott magában. Igen, akkor, hogy valami beröppent a zárt ablakon. Beröppent, körülszárnyalta a szobát, aztán Naga szemére, orrára, szájára ült. Egy gondolat volt az, egy pajkos, szárnyas ötletecske, verdesve, csiripelve Naga szemén keresztül a fejébe illant. Naga felugrott az ágyról, már nem dúdolt, nehogy a röpke pillanat kiszárnyaljon fogai közt. Gyorsan papírt vett elő, aprócska ceruzát, és rajzolni kezdett.
Először csak egy gyertyát rajzolt. Lobogó fénye bevilágította a papírt. Aztán két arcot a kétoldalra. Két gyermek volt, kiknek arcán melegen játszadozott a láng. Mögéjük ablakot rajzolt, odakint nagy pelyhekben hullott a hó, a Hideg hasztalan kopogtatott be hozzájuk. Naga ezután berendezte a kis papírszobát. Asztalt és a székeket tett bele, az ablakra kockás függönyt akasztott, az asztalra vázát, virágot, mellé egy kis tányérkában süteményt. Az egész szobát beragyogta a gyertya melege, s a két gyermek sugárzó boldogsága.
Letette a ceruzát, és mosolyogva nézte aprócska művét. Ha kimondani nem is merte, legalább lerajzolta azt, amit eddig oly rettegve őrzött, nehogy a Hideg vagy a Város meghallja. Melegségre vágyott. Szerette ugyan a Hideget, és néha szerette a Várost is, de ezen a télen már túl sok volt belőlük. Nem a Napot akarta, hanem a tüzet. A gyertya fényét, a kandalló lobogását, a tűz melegét, és mindent, ami tűzmeleg. Tudta, hogy csak ott melegszik fel a lélek is, ahol virág van, amit Naga kapott, és sütemény van, amit Peló kapott. És azt is tudta, hogy a Városban ilyen helyet nem talál.
Sírni kezdett, gyemeki könnyei tengert úsztattak szemei elé. S amikor asztalára borulva kimerülten elaludt, könnyeinek patakja eloltotta a gyertya lángját és álmot hozó meleg sötétség borult az egész szobára.
Amikor Peló hazaérkezett, leült a szobája közepén és belemerült abba a titokzatos világba, amit rajta kívül senki sem ismert. Kavargó szélvész zúgott fejében, elhaló kiáltások, és meg-megújuló tengermoraj hömpölygött emlékeinek lábai között. A falak némán verték vissza gondolatait, fehéren néztek le Pelóra, s tanácsot sugároztak magukból. Peló megértette a falak néma beszédét, felnézett, s kezébe vette öreg hegedűjét. Megpendítette az első húrt, azután a másodikat is, majd a vonót könnyedén rájuk helyezte. Egy pillanatig várt, és amikor a hegedű jelt adott, finoman meghúzta. Hosszan, halkan sírt a hegedű, Peló megsajnálta őt. Vigasztalására átfordította a vonót, és most fölfelé húzta, majd újra lefelé, egyre lelkesebben, beleszeretve a zene fickándozásába. Csak játszott, már a falakat sem méltatta figyelemre. S zenéjében benne volt a Szabadság, mely után annyira vágyott, és amit sem a Hideg, sem a Város nem adhatott meg neki.
A hegedűn ott csobogott egy vidám patak, bolondos hullámokat vetve, ott úszott a rengeteg ezüsthal, és ott bólogatott a vén tölgyfaerdő is, méla árnyékát a patakban fürösztve. Ott volt a hatalmas, rögös hegy is, melynek ormain számtalanszor vándorolt felfelé. A csúcsán pedig ott volt kedvenc sziklája, amelyre fel szokott mászni, hogy érezhesse a korlátlan teret maga alatt és felett. Valahol messze látszott egy piros tetejű ház is. Előtte Naga állt. Peló odaintett neki, aztán szembe fordult a széllel, kitárta karját, és nevetve hagyta, hogy átfújjon csonjain a vad levegő.
Minden ott volt, a zenéből ugrott ki ez a sok-sok csoda, és senki más nem értette meg, csak Peló. Amit szóban nem mondott ki, azt beleöntötte a hegedű muzsikájába, és a hegedű sírt helyette is. Sírt, hogy Pelónak ne kelljen. S amikor Peló letette a hegedűt, s a kinti harang elütötte az éjfelet, Peló lefeküdt, maga mellé helyezte hegedűjét, s a hosszú sírás után hamarosan mindketten elaludtak.

A nőt!

2007-12-10T23:49:00.000-08:00

- Feleim, csináljatok valamit!
- Pontosan mire gondolsz, felség?
- Na, tudjátok csak ti, csináljátok.
A King végignyúlt a pamlagon, szájába vérszínű szőlőszemet hajított. Felpillantott az aranystukkós mennyezetre és megelégedetten sóhajtott. „Micsoda lángész vagyok is én!” kiáltotta némán önmagában, és lehúnyta a szemét.
Zene hangzott fel a háttérből. A King összevonta szemöldökét, és felpillantott.
- Mi az istennyilát balfékeskedtek ti ott!?
- Urunk és parancsolónk, csak úgy gondoltuk...
- Gondolni kevés, tudni kell... – vágott közbe a King félhangon és olyan arcot vágott, mint egy nyúzottképű angol lakáj.
- Igen, igenis, felség – szólt a szolga kétségbeesetten, amikor a King elmenesztő mozdulatot tett a kezével.
- A nőt! – motyogta a felséges úr unottan. A szolga megkönnyebbültnek látszott és hajlongva elsietett.
Alig telt el egy perc, behozták: A nőt. A nőt fura képződmény volt. Első pillantásra úgy nézett ki, mint egy bearanyozott mosdóállvány. De minél inkább figyelte az ember, annál kevésbé hasonlított önmagára. Az álványon néhány lyuk díszelgett, rendeltetésük ismeretlennek tűnt. A tálcából néhány csáp növekedett kifelé, egyre inkább vaskos liánokra emlékeztettek.
A King félárbócra eresztette szemét, és intett, hogy A nőt jöjjön közelebb. És A nőt jött. A bearanyozott állvány hihetetlen puhasággal siklott a King felé, majd mintha a tenger hullámát utánozná, átbukott a fekvő uralkodón, és teljesen beborította aranyporral. A szolgák kétségbeesett arccal álltak a pamlag körül, egyikük-másikuk az ajtó felé pillogott. De a King nem kegyelmezett, nem menesztette el őket.
A nőt közben már bugyborgott. Ráolvadt a King nadrágjára, és leolvasztotta hímtagjáról a ruhadarabokat. Aztán, mint egy puhatestű csúszómászó, körbesiklott az uralkodó falloszán, szétterpesztette a kis nyílást rajta, belebucskázott és beleolvadt, lecsusszant a húgycsövön, egészen az uralkodó prosztatájáig. Ott felduzzadt, és marcingolni kezde a marcipánszív alakú szervet. A King nyögött a kéjtől, de arca továbbra is unott, felsőbbségteljes maradt.
A szolgák a cipőjük orrát nézegették.
A nőt nem nyugodott. Tovább siklott, vonaglott a felséges úr nemi szervében, elkapta a következő nyílást, ami a herékhez vezetett. Belebújt, meghempergett az ondómaradványokban, amik legutóbbról maradtak itt, és kúszott tovább. Időközben már osztódott is, több irányban folytatta útját. Kitöltötte a húgyhólyagot, puha, aranyló testével nekifeszült a falaknak, hogy a King most végre enyhén összeszorítsa a száját, mint akinek már nagyon kell...
A herék felé vette útját. Mielőtt beléjük mart volna, egy pillanatra megállt, és hatásszünetet tartott. A King arcán feszült csend jelent meg. A nőt élvezte a csendet, csak kuporgott, vihogott magában.
A szolgák arcán végiggurult az első izzadságcsepp. Vagy kínos könny.
A nőt olyan sokáig várt, kitartott vigyorogva, hogy az uralkodó már kezdett aggódni. De aztán kimeresztette karmait, és élesen a herékbe merítette. A King felvonított. Végre, gondolta A nőt. Markolászta, gyűrögette, tépdeste hegyes kis fogaival csócsálta a keményre riadt heréket. Miután két jókora üreget vájt bennük, a fejére húzta mindkét herét sapkának.
A King haldoklott, arcán üdvözült mosoly ült.
A szolgák ájultan feküdtek szanaszét.
A nőt pedig peckesen kisétált a felséges uralkodó hímvesszőjéből, két fején úriasan viselve a here-turbánokat. Szétnézett, elégtétellel nyugtázta és egy adatlapra regisztrálta a tényeket, majd szétvetett lábakkal, ondótól csöpögve-szörcsögve elhagyta a tróntermet.

Az út

2007-12-10T02:10:00.000-08:00

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis Tündér. Jó Tündér volt, varázslataival áldást és jólétet hozott a természetre. Volt egy erdeje, az ő kis világa, ahol otthon érezte magát, amiért csak ő volt felelős. Ott gondozgatta az Erdő fáit, virágait, állatait és bogarait, és nem volt boldogabb Tündér nála a világon.
De egyetlen egyszer életében szörnyű dolgot cselekedett.
Tél volt. Már hetek óta havazott, az állatok éheztek. A kis Tündér egész napja azzal telt, hogy foltokat varázsoljon a vastag hórétegbe, hogy az őzikék és nyulak legalább néhány órára csitíthassák éhségüket. Az állatok hálás szemekkel köszönték meg jóságát, és mohón majszolták a gyér füvet, mielőtt a sűrű hóesés újra ellepett volna mindent.
A Tündér boldog volt, hogy segíthetett rajtuk. Érezte ugyan, hogy varázsereje fogytán, és pihennie kellene egy darabig. De azt is tudta, hogy a segítsége nélkül az Erdő lakói el fognak pusztulni.
Állt az Erdő közepén egy hatalmas odvas fa. Ide bújt be a Tündér, összekuporodott az odu alján, és gondolataiba merült. Az Erdő gondjai erősen foglalkoztatták, és csak akkor vette észre, hogy valaki szaglászik az odu előtt, amikor egy hatalmas nedves orr már eltorlaszolta az odu kijáratát.
A kis Tündér felsikoltott félelmében. Egy Oroszlán szimatolta ki rejtekhelyét. A Tündér egy pillanat alatt átlátta a helyzetet, és tudta, ha nem tesz semmit, akkor nem menekülhet. Eszeveszett rémület hatalmasodott el rajta. Lelki szemei előtt már látta saját magát a hatalmas pofában eltűnni, és a fenevad gyomrában emésztődni. De nem! Így nem végezheti! Őrá még szükség van itt! A kis Tündér felegyenesedett, mély lélegzetet vett, összeszedte minden megmaradt varázserejét, és kimondta a varázsigét.
Az Oroszlán elbődült. Kirántotta az orrát az oduból, és hátratámolyodott. Néhány másodperc alatt a felére zsugorodott, szőre iszonyatos iramban hullott ki, míg nem maradt egyetlen szál sem a testén. Egy fél perc múlva elkezdtek visszafejlődni a lábai. Az állat tovább zsugorodott, mignem alig egy perc leforgása múlva csak egy fájdalomtól vonagló hernyó feküdt az egykor büszke Oroszlán helyén.
A Tündér kilépett az oduból. Egész testében remegett az izgalomtól, és az imént átélt halálfélelemtől. Életében most először érzett mindent elöntő haragot. Ahogy a hernyóra pillantott, felsőbbségteljesen kihúzta magát, gonosz szikra villant meg a szemében. Nem érdekelte, hogy a hernyó fájdalommal és könyörgően néz rá. Szinte önkívületbe kerülve rátaposott a védtelen kis lényre.
A következő pillantaban tudatára ébredt tettének szörnyűségére, és megrémült. Lekuporodott, és szemügyre vette a hernyót. Még élt. Az oldala azonban felhasadt, és átlátszó folyadék szivárgott a sebből. „Jaj, mit tettem...” - ismételgette a Tündér félhangon. Gonosznak érezte magát, és tudta, hogy megbocsáthatatlan bűnt követett el. És azt is érezte, hogy az iménti igével minden varázsereje elfogyott. Még csak meg sem tudta gyógyítani a szerencsétlent. Egy ideig tanácstalanul üldögélt a vonagló hernyó mellett, aztán rájött, hogy nem tud mást tenni, mint néhány megszárított gyógyfűvet kötni a sebre, és sorsára hagyni a sebesültet. Miután elkészült művével, óvatosan felemelte a hernyót, befektette a vén fa odujába, és betakarta egy marok avarral, hogy meg ne fagyjon. Egy pillanatig még ott guggolt az odu előtt, aztán felállt, és elindult hazafelé.

Teltek-múltak a napok, a hetek. Hamarosan megenyhült a zord idő, és a tavasz első jelei mutatkoztak a fákon. A kis Tündér már visszanyerte varázserejét, ismét végezhette jótékony feladatát az Erdőben. De bármennyire is örült minden egyes nyíló virágnak, bármennyire is élvezte a tavaszi levegő fűszeres illatát, a madarak vidám csiripelését, érezte, hogy valami megváltozott az életében. Minden egyes jóságos cselekedete közben eszébe ötlött a kis hernyó. Minden egyes meglocsolt virág helyén őt látta. Minden egyes gyík fürge mozdulatára a hernyó kínkeserves vonaglása jutott eszébe. És minden fa odvában a letakart avarhalmot gyanította.
Még álmában is, amikor azt hitte, hogy végre nyugta lehet a kínzó látomásoktól, megjelent a hernyó, egyre nagyobbra és hatalmasabbra duzzadt, és vádló tekintettel mutogatta a Tündérnek nedvedző, tátongó sebét. Egyre többször riadt fel ilyesfajta álmokból. Minden egyes alkalommal hevesen vert a szíve, és csurom-vizesre izzadt a teste a félelemtől.
Napközben egyre többször kalandoztak el a gondolatai. Egyre többször hanyagolta el a munkáját. Mintha átok ült volna rajta, már nem látta az Erdő szépségeit, csak a megtaposott hernyó tátongó sebhelyét. Hiába próbált meg elmenekülni, hiába próbált meg nem gondolni semmire, a képek makacsan kerengtek a szeme előtt.
Az Erdő haldokolni kezdett. A kis Tündér jótékonykodása nélkül kiszáradt a föld, a virágok hervadoztak, a méhek nem találtak nektárt, és elpusztultak. A madarak és a növényevő állatok éheztek.
Mindebből a kis Tündér csak néha-néha vett észre valamit, és ilyenkor kétségbeesetten próbálta visszafordítani a pusztulást. Itt-ott megöntözött néhány virágot, amott megszabadított egy fát az élősködőktől. Az Erdő így nyert ugyan néhány békebeli napot, de a Tündér már nem tudta teljes mértékben ellátni a feladatát, mert újra és újra elmerült vízióiban.
Egy kellemes napos reggelen a Tündér épp az Erdőben sétálgatott. Kiélvezett minden pillanatot, mert épp tiszta volt az elméje, és gondoskodni tudott az erdejéről. Egyszer csak megállt, és fülelni kezdett. Egy nagyon halk, vékony hangocska szólalt meg a testében, és figyelmeztette, hogy most már igazán meg kellene hoznia a döntést.
„Milyen döntést?”- kérdezte önmagától a Tündér, és érezte, hogy félelem kúszik fel a gyomrából először a szívéig, majd tovább a torkáig. Félelem, mert nagyon is jól tudta, milyen döntést kellett meghoznia.
Újra ellátogatott az odvas fához. Egy pillanatig állt előtte, aztán mély lélegzetet vett, és bekukkantott az oduba. Üres volt. A Tündér körülnézett, mintha még valahol megláthatná a hernyót, aztán bekúszott az oduba, lekuporodott odabent, és a térdére támasztotta az állát.
A döntés, amit meg kellett hoznia, nagy árat követelt. Egy időre el kellene hagynia az Erdőt, hogy jóvá tehesse életének leghatalmasabb bűnét. Meg kellene látogatnia az Oroszlánok Királyát. Ettől félt a legjobban. A tündérek az oroszlánok kedvenc csemegéi voltak. Egyáltalán nem biztos, hogy látogatása után még visszatérhet szeretett erdejébe.
Sírni kezdett, mert tudta, hogy nincs más választása. Könnyeivel sokáig áztatta ruháját, mígnem kimerülten elaludt.

Álmában megjelent egy tündöklő Angyal. Az angyalok a tündérekhez hasonló lények voltak, de hatalmasabbak, és sokkal többet tudtak az univerzum összefüggéseiről. A tündöklő lény rámosolygott, és letört egy darabot azok közül a sugarak közül, amik a fejét övezték. Átnyújtotta a kis Tündérnek, akit abban a pillanatban kívülről-belülről addig ismeretlen melegség öntött el.

Amikor felébredt, szemei előtt éles kép jelent meg.

Keskeny úton állt, amely felfelé vezetett, kétoldalt tüskés borkrokkal, maga előtt rögökkel és szikladarabokkal. Az út másik végén látott egy zöldellő dombot, ami mögött épp felkelőben volt a Nap.

Ez a kép erőt adott neki. Kimászott az öreg fa odvából, és útnak indult. Elbúcsúzott erdejétől, és megígérte, hogy amint elvégezte feladatát, vissza fog térni. Az Erdő a Széllel
sóhajtott, és a fákról hullani kezdtek a levelek. A kis Tündérnek elszorult a szíve, és újra sírni kezdett. Nem volt más választása.
Abban a pillanatban, amikor kilépett az Erdőből, mögötte éktelen vihar kerekedett. A fák recsegtek-ropogtak, a szél port és rögöket szakított fel a földről, levelek és letört ágak röpködtek a levegőben. A Tündér zokogott, miközben egyre távolodott szeretett erdejétől.

- - - - - - - - - - - -

Az Oroszlánok Királya tetőtől talpig végigszaglászta. Kiváncsivá tette, miért jött egy Tündér saját jószántából az országába. Mielőtt felfalta volna, tudni akarta mi járatban van.
A kis Tündérnek hevesen vert a szíve. Lenyűgözte őt az Oroszlán hatalmassága, de még inkább saját belső bátorsága, ahogyan ott állt a Király előtt.
- Mit akarsz te itt?! – ordította a rettenetes Oroszlán.
Amikor a Tündér beszélni kezdett, érezte hangja remegését.
- Hatalmas Oroszlán, az adósod vagyok... nemrégiben az egyik fiad látogatott el erdőmbe. Tél volt, éhes volt. Egy oduban talált rám, és fel akart falni, de varázserőmmel hernyóvá vátloztattam. Nem is lett volna baj, de dühömben úgy rátapostam, hogy majdnem belehalt. Rászolgáltam a büntetésedre. Fiad élete helyett az enyémet ajánlom cserébe.
Az Oroszlánok Királya fel alá járkált, és egy pillanatra sem vette le a tekintetét a Tündérről. Amikor befejezte mondandóját, a hatalmas Oroszlán is megállt, és villogó szemmel nézett az előtte álló kis lényre. Tudta, hogy nem falhatja fel, amíg ki nem egyenlítette adósságát.
- Nos, halld az ítéletem – mennydörögte. - Először is megkeresed a hernyót. Visszaváltoztatod Oroszlánná, és begyógyítod a sebeit. Ez a törlesztésed első része. Másodjára pedig visszájára fordítod gonoszságodat. Keress valamit, amivel kimutatod szeretetedet és tiszteletedet a fiam felé. Ha sikerrel jársz, feloldozlak bűnöd alól.
Az Oroszlánok Királya megemelte fejét, aztán mélyről felszakadó sóhajt eresztett ki fogai között. Hirtelen úgy tűnt, mintha nem is az Oroszlánok Királya állna a Tündér előtt, hanem egy érző, esendő állat.
– A kedvenc fiam volt. Ha nem változtattad volna át, ő lett volna az utódom. Menj, és tedd amit mondtam. Nem lenne helyes, hogy felfaljalak, ha vissza tudod adni nekem áhított kincsemet.
A kis Tündérben kimondhatatlanul mély tisztelet szakadt fel a hatalmas uralkodó iránt. Meghajtotta magát előtte, és elindult. Már egy ideje ment, amikor hirtelen örömérzés szakadt fel a szívéből. Ha elvégezte mindazt, amit az Oroszlánok Királya mondott neki, akkor szabad lesz, mint egy tavaszi pillangó, és végre visszatérhet szeretett erdejéhez.
Tudta, hogy nem vesztegethette az idejét, és azt is tudta, hogy nem eshet pánikba. Keresett magának egy lapos sziklát, és lekuporodott rá. Elmélyült szívének képeiben, elmerült egy különös benső világba, amit csak ő és rajta kívűl még néhány másik tündér ismert. Keresett a képek között, lehúnyt szemmel, erősen figyelve. Aztán megtalálta, amit keresett. A hernyó egy tisztás közepén feküdt. A Tündér azonnal tudta, merre kell vennie útját.
Hajnalodott már, mire a tisztásra ért. Minden olyan volt ott, ahogyan lelki szemei előtt látta. A tisztást itt-ott különös növények határolták, melyek virágát és gyümölcsét a kis Tündér még sohasem látta. Kiváncsian közeledett feléjük, amikor hirtelen észrevette a hernyót. Egy pillanatra elborzadt a látványtól. A hernyó oldalán még mindig ott tapadtak a megszáradt gyógynövények, melyeket a Tündér tapasztott rájuk. De a kötés alatt kékes volt a bőr, és genny szivárgott a sebből.
A Tündérnek le kellett küzdenie undorát, miközben leguggolt a hernyó mellé. Óvatosan megfogta a gennytől átitatott kötést, és letépte a sebről. Mocskos, fekete vér omlott a földre. A hernyó átható fájdalommal és félelemmel tekintett fel a Tündérre, és kínkeservesen próbált menekülni.
A Tündér elborzadva meredt művére. Amikor felocsúdott gondolataiból, felállt, és néhány lépést tett hátrafelé. Tekintetét a hernyóra szegezte, és összpontosította a figyelmét. Aztán kimondta a varázsigét.
A hernyó hirtelen megvonaglott, és növekedni kezdett. Egyre csak duzzadt, és nemsokára alakot öltött. Másodpercek alatt kinőttek a lábai és a farka. Egy fél perc múlva szőr jelent meg a testén. Még le sem telt egy perc, és egy kifejlett Oroszlán állt a Tündér előtt. A horpaszán mély, mocskos, gennyes seb tátongott.
Az Oroszlán felordított dühében, és a Tündérre vetette magát. A Tündér fel volt készülve, és egy újabb varázsigét mormolt maga elé. Alig egy másodperc elteltével gyönyörű nőstény oroszlánná változott. A hím már nem tudta ugrás közben lefékezni magát, és fogait a nőstény nyakába mélyesztette.
A nőstény szíve hevesen dobogott fájdalmában. Legszívesebben ő is felordított volna, de aztán eszébe jutott a feladat, amit el kellett végeznie. Mivel megtartotta tündéri mivoltát és varázserejét, tudta, hogy sebe nemsokára be fog gyógyulni. Most azonban az Oroszlán volt a soron. A nőstény felállt, a hím sebe fölé hajolt, és elkezde kinyalogatni belőle a mocskot. Az Oroszlán felüvöltött fájdalmában, elengedte a nőstényt, de tűrte a beavatkozást. Sokáig álltak így ketten, mintha már évek óta összetartoznának. A nőstény egy pillanatra sem hagyta abba a fekély tisztogatását, és egy idő után csillapodni kezdett az Oroszlán fájdalma. Amikor a nőstény befejezte a seb tisztogatását, a hím megkönnyebbülten rogyott le a fűbe. Hosszú idő óta most először nem érzett mindent elemésztő testi kínt.
A sebből nem látszott már más, csak egy vékony csík. A helye mindig meglátszik majd, de soha többé nem okoz már fájdalmat.
Egy ideig egymás mellett hevertek. Aztán az Oroszlán felállt, odament ez egyik különös növényhez, és bozontos fejével intett a nősténynek. A nőstény követte őt, mert tudta, hogy feladatát még nem teljesítette egészében. Az Oroszlán mancsával a növényre mutatott. A nőstény azonban értetlenül nézett rá. A Tündér viszont megértette, és egy másodperc töredéke alatt visszaváltozott eredeti alakjába. Letépett a növényről egy szép gyümölcsöt, és a kendőjébe rejtette. Az Oroszlán helyeslően morgott, és tovább lépett a következő növényhez. A kis Tündérnek hevesen dobogott a szíve, ha a mellette lépegető hatalmas oroszlánra gondolt. A lábai remegtek, de közben eszébe jutott szeretett erdeje is, és óhatatlanul elcsodálkozott. Mennyire más, mennyire idegen volt itt minden. Bejárták az egész tisztást, és minden egyes növényről tépnie kellett egy virágot vagy egy gyümölcsöt. Mire körbeértek, a kendője megtelt színesebbnél színesebb termésekkel. Összecsomózta a kendőt, és a vállára vette.
Még egyszer utoljára egymás szemébe néztek. A kis Tündér megtapogatta a vállára vett csomagot, és elmosolyodott. Mosolyától felragyogott az Oroszlán képe is, és egy pillantig némán álltak így. Aztán megszólalt a Tündér:
- Ahogyan veszek tőled, úgy adok is. Ez a szeretet rendje. Kísérje minden utadat áldás, Jóbarát.
Az Oroszlán meghajtotta bozontos fejét, és halkan felmordult. A Tündér is meghajtotta magát a hatalmas állat előtt, majd mind a ketten elfordultak, és útjukra indultak.
A kis Tündér szívében ugra-bugra öröm terjedt el. „Beteljesedett! Szabad vagyok!” Érezte, hogy mennyire könnyedek lettek léptei, és már alig várta, hogy újra otthon legyen, rég ismert fái között, kedvenc virágaival.
De minél többször gondolt a hazaútra, az Erdőre, annál többször nehezedett el újra a szíve. Nem tudta elképzelni, hogy mi vár rá. Megsokszorozta lépteit, és a félelem, hogy szeretett erdeje talán mégsem várt rá, újra és újra elöntötte lelkét. Sötét érzései váltakoztak a reménnyel, hogy talán mégis minden jóra fordul.
Két nappal később ért az erdeje közelébe. Az utóbbi napokban alig evett, és alig aludt, hogy minél hamarabb hazaérkezhessen. Most hirtelen elbizonytalanodott. Egy pillanatra megállt, és körülnézett. Köd vette körül, és alig látott néhány méternyire. Lassan botorkált tovább, és szívében újra elhatalmasodott a félelem. Közben állandóan meresztgette a szemét, hátha meglátja, mi lett szeretett erdejéből. De minél inkább erőltette a szemét, annál sűrűbb lett a köd. És bár tudta, hogy most már biztosan erdeje kellős közepén jár, mégsem látott semmi mást, csak sűrű fehérséget.
Aztán rájött, mi a baj. Mély levegőt vett, és behunyta a szemét. Elmélyült saját lelkében. Keresgélt szívében a válasz után, és átérezte a körülötte lévő Erdő erejét. Egy pillanatig nem érzett semmit. Aztán valami megérintette a lelkét. Megfagyott körülötte a levegő, félelem kúszott fel a torkán, és egész testében remegni kezdett. Egy sóhajtás szakadt fel valahonnan, és szavakat suttogott a fülébe. Szívében megfogalmazódott a Halál lehellete.
A kis Tündér felsikoltott, és felnyitotta a szemét. A köd hirtelen elszállt, és ahogy körülnézett, meglátta, hogy mi lett az Erdőből. A szélvihar után valószínűleg tűzvész is pusztított itt, mert elüszkösödött törzsek, kidőlt fák feküdtek mindenütt. A talaj még füstölgött, és az egész tájat szürke kietlenség uralta.
A kis Tündér magán kívül volt. Szívében elhatalmasodott az üresség, mintha a semmibe zuhant volna teljes mivoltában. Lecsúsztatta válláról a gyümölcsök kötegét, és a földre ejtette. Ő maga is a térdére hullott, testét néma, könny nélküli zokogás rázta. Hosszú percek teltek el így, de mintha megállt volna az idő, órák is lehettek volna.
Aztán hirtelen üvöltés szakadt fel a torkából, és betöltötte az egész elüszkösödött Erdő levegőjét. Szemeiből végre kibuggyant az első könny, és aztán még sok száz és ezer követte. Apró öklével kétségbeesetten és tehetelenül verte a fekete földet, majd a haját tépte és kínjában egészt testében megvonaglott. „Minden hiába való volt! Minden hiába!” Könnyei végigcsurogtak arcán, és a kiaszott talajra hullottak, amely mohón elnyelt minden nedvességet. A kis Tündér órákat fekhetett így zokogva, körmeivel a mocskos földet markolászva, míg végülis már nyitva sem bírta tartani a szemét, és kimerültségében nyugtalan álomba merült.
Újra megjelent az Angyal. Ezúttal meglehetősen szigorúan tekintett a kis Tündérre. De amikor megszólalt, hangja hasonló volt a hárfáéhoz, amely felerősödik és elhal a térben, mintha a szél hordozná, és vissza csak a szavak értelme marad.
„ Virágözönt és daloló madarakat vártál? Milyen rövidlátó vagy! Egyik adósságodat ugyan kiegyenlítetted, de ezáltal másikat teremtettél. Itt is törlesztened kell.. De te kishitű vagy, és azt hiszed, hogy az Erdő meghalt. Csak a felületre nézel és nem látod a dolgok gyökerét, ahol minden a kezdetét veszi.Csak a Halálra tekintesz, és szem elől veszted az Életet.”
Amikor a kis Tündér újra felnyitotta a szemét, ismét képet látott maga előtt.
Dombon állt, és visszafele tekintett egy tüskés bozóttal és éles kövekkel övezett útra. Amikor megfordult, és előrefelé tekintett, megpillantotta a felkelő Napot. Forró sugarai egy pillanatra elvakították, de aztán élvezte, ahogyan átjárja őt a meleg, és minden fagyosság kiolvad tagjaiból.
Amikor kitisztult a látása, és újra felfogta a környezetét, pillantása egy apró növénykére esett, amely azon a helyen nőtt, ahol könnyei átitatták a földet. A kis Tündér örömében felugrott, kitárta karjait az ég felé és boldogan felkacagott.
Abban a pillanatban megértette, hogy Halál nélkül nem születhet új Élet, és csak ott lehet új kezdet, ahol előtte valami a végéhez érkezett.

2006. nov.-2007.márc.